Együtt //befejezett//

LXXIII.

Beta szerdán hajnali négy körül felkelt, akárhogy próbált visszaaludni nem ment neki. A torkán gombóc keletkezett, a gyomra görcsben állt és mellkasa gyorsan emelkedett. Órákig forgolódott az ágyban. Hét előtt kelt ki az ágyból.

- Jó reggelt. – köszönt a konyhában Dalmának.

- Jó reggelt. – fordult felé mosolyogva, ami le is hervadt arcáról – Borzalmasan nézel ki.

- Kösz. – túrt bele hajába.

- Mennyit aludtál? – kérdezett rá, bár a választ sejtette. Keveset.

- Nem tudom, talán ötöt, de lehet négy volt. – Dalma értetlen tekintetét látva jobban kifejtette – Tizenegy körül feküdtem, de később aludtam el le és négy körül keltem fel, majd órákig forgolódtam. – a válasz egy hümmögés volt. Amint leült Beta az asztalhoz megszólalt a csengő.

- Nem úgy volt, hogy ma nem jön? – kérdezte Dalma.

- De. – válaszolt Beta miközben az ajtóhoz sétált – Hát te? – kérdezte meglepődve.

- Jöttem támogatni. – mosolygott rá. Karikás, kék táskás szemekkel, kicserepedet ajkakkal, párna által nyomott arccal és kócos hajjal is gyönyörűnek találta.

- Suliba kéne menned. – ment ki kaput nyitni.

- Kéne. – vont vállat – De neked nagyobb szükséged van rám. – nyújtott át neki egy szál fehér rózsát, amit eddig a háta mögött tartott.

- Köszönöm. – vette el mosolyogva miután a szájára adott egy puszit – Ez mű. – állapította meg ugyanolyan széles mosollyal, mint ahogy elvette.

- Igen. – bólintott határozottan – És illatos. – Beta összevont szemöldökkel nézett rá.

Egy mű rózsának nincs illata, vagyis ő még nem látott eddig olyat, de még csak nem is hallott olyanról, hogy illatos mű rózsa. Kivéve, ha be van fújva. Ákos szava és a saját gondolata miatt kíváncsian hajolt a mű rózsa felé megszagolni. Úgy ahogy a barátja mondta illatos volt, mert be volt fújva. Méghozzá a saját parfümével fújta be. A mű rózsa, Ákos illatával illatozott. Mosolyogva nézett fel rá, mert nem értette miért fújta be? Ákos, mintha olvasott volna a tekintetében a gondolatában, megválaszolta a fel nem tett kérdést.

- Tegnap, azt mondtad megnyugtat az illatom. Gondoltam, ha ezt szagolod, mikor nem vagyok veled, segíthet egy kicsit. – nézett rá valamilyen reakció után kutatva.

Beta csendben emésztette a hallottakat. Ennél romantikusabb dolgot soha életében nem hallott. Lehet másnak ez nem jelenten sokat, de neki igen. Egyszer mondta és ő megoldotta, hogy bármikor érezhesse az illatát. A legrózsaszínebb álmaiban se álmodott ilyet. Nála tökéletesebb barátot nem is találhatott volna. Rossz helyen, rossz állapotban, rossz időben ismerték meg egymást, de ennek ellenére a jobb nem is lehetne a kapcsolatuk. És ezt nem a mű rózsa miatt gondolja, hanem a törődés, a figyelem, a kedvesség, a szeretet és sok más nemes tulajdonsága miatt gondolja. Hihetetlenül szerencsésnek gondolja magát egy ilyen barát és egy ilyen kapcsolat miatt. Van ami, vagyis akik most is hiányoznak neki, de ez ellen nem tud mit tenni. A gondolatait nem hagyta negatív irányba elkalandozni. Boldogságtól csillogó szemekkel, széles mosollyal az arcán ugrott a nyakába, lábát dereka köré kulcsolva.

- Köszönöm. – nyomott egy csókot a nyakára, ami Ákosból borzongást váltott ki.

- Nincs mit megköszönnöd. – szorította magához.

- Ez nem igaz. – húzódott el tőle, hogy a szemébe tudjon nézni – Sok mindent köszönhetek neked. Sokkal többet, mint gondolnád. Ezt az apró, de sokat jelentő ajándékot is. – beszéde alatt végig cirógatta a tarkóját.