What if...? - A másik út

4. év - Tűz Serlege

Egyszeriben a feje tetejére állt a világ. Harry lefelé lógott a földről; minden szál haja égnek állt, szemüvege pedig felcsúszott a homlokára, azzal fenyegetve, hogy a feneketlen égbe pottyan. Odakapott, és visszahúzta az orrára. Olyan volt, mintha a fűhöz szögezték volna a talpát, s ő fejjel lefelé lógna a csillagokkal pöttyözött ég sötét tengere fölött. Bal lábán égett a bőr, ahogy a fordított gravitációnak köszönhetően a mennybolt húzta maga felé. Részben ennek, részben logikájának köszönhetően döntött úgy egy pillanattal később, hogy elrugaszkodik.

A világ azon nyomban talpra állt, és Harry térdre esett a biztonságot nyújtó, szilárd talajon. Pár másodpercig így maradt, de végül mélyet sóhajtva összeszedte magát, feltápászkodott, és továbbindult.

A következő öt percben senkivel és semmivel nem futott össze, az egyedüli érdekesség az a magasba röppenő, piros fénynyaláb volt, amit valamelyik társa küldött fel. Nem akarta megtippelni ki, de reménykedett benne, hogy nem Myron.

Megszaporázta lépteit. Újabb és újabb zsákutcák vártak rá, de az egyre sűrűsödő sötétség azt sugallta, hogy közeledik céljához. Aztán egy hosszú, egyenes ösvényre érve valami megmozdult előtte, és pálcája fénye egy bámulatos csodalényre esett – egy olyan lényre, amit addig csak a Szörnyek szörnyű könyvének képein látott... Egy szfinx állta el az útját. Az alsótestét tekintve olyan volt, mint egy hatalmas oroszlán: izmos láb, jókora mancsok, barna pamacsban végződő hosszú, sárgás farok. A felsőteste, a feje azonban emberi volt, mégpedig női. A legendás állat a közeledő Harryre szegezte mandulavágású szemét, miközben ide-oda sétált az ösvény szélességében. A fiú mélyen meghajolt előtte, mire a szfinx szeme kíváncsian megvillant.

- Közel vagy célodhoz – mondta mély, rekedt hangon. – Leggyorsabban úgy érheted el, ha elmész mellettem.

- Akkor hát... átengednél? – kérdezte a mardekáros, bár előre tudta, mi lesz a válasz.

- Még nem – felelte a lény, kitartóan folytatva sétáját. – Csak akkor engedlek át, ha helyesen felelsz a találós kérdésemre. Ha rosszul válaszolsz, megtámadlak. Ha hallgatsz, sértetlenül távozhatsz.

- Rendben – vágta rá gondolkodás nélkül a sebhelyes. – Hallhatnám a kérdést?

A szfinx leült az ösvény közepén, és előadta rejtvényét:

- Természetfeletti lény, mely hatalmasságától mindenki fél. Mond az ébresztőóra hangforrását, s vele idegesítő tulajdonságát. Pöfékelni lehet vele, habár rejtvényemben A hangulat szinonimájaként keresd! Ez a három egyre megy. A megoldás az az egy.

- Tehát az első három mondat egy negyedikre utal... természetfeletti lény, mely... Az első az ...... – jelentette be. – Elmondanád kérlek még egyszer?

A fenséges teremtmény hunyorogva rámosolygott, és elismételte a verset.

- Az ébresztő hangforrása... idegesítő... Oh, a második a ...... – szólt határozottan. – Az utolsó pedig... pöfékelni, hangulat és szinonima... ...... – vágta rá. – És így a megfejtés a ......

(Jöhetnek ám a megfejtések ;)

A szfinx még szélesebben mosolygott. Felemelkedett, kinyújtóztatta mellső lábait, és félrehúzódott az útból.

- Köszönöm – hajolt meg Harry újra. – Ez egész jó móka volt – vigyorodott el, majd továbbindult.

Pár lépés megtétele után azonban meg kellett állnia, hogy fölhajtsa a maradék fájdalomcsillapítót. Összerázkódott, és kicsit meg is tántorodott a bájital keserű ízétől. Így eshetett meg, hogy összeütközött valamivel – inkább valakivel.