What if...? - A másik út

5. év - Prefektusok

Húsz percet gyalogoltak a King's Crossig, s ez alatt az idő alatt csak annyi említésre méltó történt, hogy Sirius a gyerekek szórakoztatására megkergetett két macskát. A pályaudvarra érve azután odasétáltak a kilences és tízes vágányok peronját elválasztó tégla oszlophoz, és kivárták, amíg senki nem figyel oda rájuk. Akkor egymás után nekidőltek a falnak, és könnyedén átléptek a kilenc és háromnegyedik vágányra, ahol a Roxfort expressz gőzmozdonyos szerelvénye várakozott indulásra készen. A peron zsúfolva volt a búcsúzó diákokkal és az őket kísérő szülőkkel.

- Sziasztok, srácok – lépett oda hozzájuk a griffendéles Natalie Douglas és Patricia Higgson páros. – Kié a kutya? – nézett az előbbi Ronra és Danielre.

- A maga ura – szólt oda Harry a fiúk előtt. – Ugye, tappancs? – vakarta meg Sirius füle tövét vigyorogva.

Nemsokára befutott Rémszem is egy végletekig megpakolt kulival.

- Esemény? – kérdezte.

- Semmi – felelte Hestia Jones halkan.

- Sturgisról akkor is jelentést teszek Dumbledorenak – morogta az ex-auro. – Ezen a héten már másodszor maradt el. Kezd olyan megbízhatatlan lenni, mint Mundungus.

- Hát akkor... vigyázzatok magatokra! – mondta Remus, és sorban mindenkivel kezet fogott. Harryt, aki az utolsó volt a sorban, vállon is veregette.

- Úgy van: lankadatlan éberség! – bólintott Mordon, s ő úgyszintén kezet rázott a fiatalokkal. – Mindenkinek mondom: jól gondoljátok meg, hogy mit írtok le. Bizalmas információ még véletlenül se kerüljön levélbe!

- Örülök, hogy megismertelek benneteket – búcsúzott Tonks. – Ha minden igaz, nemsokára viszontlátjuk egymást.

Sirius következett. A fekete kutya képében hátsó lábaira állt, s a két mellsőt Harry vállára helyezte. A fiú ráfogott a mancsokra, majd lassan forogni kezdett, ezzel ugrálásra késztetve az állatot, aki nyelvét kidugva élvezte a játékot. Körülöttük sokan mosolyogva figyelték a jelenetet, páran felnevettek – a sebhelyes is az utóbbi csoportba tartozott.

Hirtelen felhangzott a figyelmeztető sípszó. Azok a diákok, akik még a peronon álltak, most a vonatajtókhoz tódultak.

- Gyorsan, gyorsan... – Mrs. Weasley átölelte azokat, akik épp a keze ügyébe kerültek – Írjatok... Jók legyetek... Ha itthon felejtettetek valamit, majd utánatok küldjük... Szálljatok fel, gyorsan, siessetek...

Ahogy a vonat mozgásba lendült, Harry még egyszer kiintett a gőzös nyitott ablakán. Ron, Daniel, az ikrek és Ginny ott álltak mellette.

- Mi léptünk – szólalt meg Fred először.

- Lee valami különleges méregről írt nekünk – folytatta George.

- Ausztráliában jutott hozzá...

- És valószínűleg fel tudjuk használni a következő projektünkben – vigyorogtak össze.

- Fiúk – szólt utánuk a mardekáros. – Később majd megkereslek titeket – nézett rájuk jelentőségteljesen.

- Rendben, Főnök – bólintottak egyszerre, aztán elsiettek.

- Én is megyek – szelelt el Ginny.

A sebhelyes nem jelentett be semmit ott maradt évfolyamtársainak. Csak megfordult, hátraintett, s elindult megkeresni a barátait, akikkel a nyár folyamán vajmi keveset kommunikált. Út közben az egyik fülkében kiszúrta a nagyban magyarázó Lee Jordant és a vele szemben ülő ikreket, azután nem sokkal később – valahol a szerelvény közepe táján – az ötödéves mardekáros társaságot.