What if...? - A másik út

4. év - Mivel jönnek?

Neville végül túlélte a Rémszemmel való teázgatást, és másnap a közös órájuk előtt büszkén újságolta Harrynek, hogy a férfitól kapott egy „A Földközi-tenger mágikus vízinövényei és tulajdonságaik" című könyvet. A sebhelyes, akármennyire nem volt a kedvence az ex-auror, gondolatban kalapot emelt előtte – a griffendéles szerencsecsomagot máshogy nem is tudta volna egyszerűbben felvidítani.

A negyedikesek idén jóval hamarabb visszaszoktak az iskolai életbe, s a hetek csak úgy teltek felettük. Harry ugyan nem érezte meg, de barátai panaszaiból arra következtetett, hogy a tananyag több és nehezebb lett számukra, így elindította a mardekáros tanulócsoportot.

Az elmúlt két hónapban szinte semmi említésre méltó nem történt, kivéve talán azt a sötét varázslatok kivédése órát, amikor tanáruk bejelentette: sorban minden tanulóra kimondja az Imperius-átkot, hogy érezzék a hatását, és kipróbálhassák, le tudják-e gyűrni. Volt egy-két diák, aki fennakadt azon az apróságon, miszerint ez az egész illegális és büntetendő, de Mordon egyetlen egyszerű mondatával maradásra bírta őket. A professzor egyenként magához intette a tanulókat, és kimondta rájuk a főbenjáró átkot. Harry figyelmesen nézte végig mindannyiuk attrakcióját. Draco például az asztalok tetején fekvőtámaszozott; Dean Thomas háromszor körbeugrálta a termet, s közben az angol himnuszt énekelte; Millicent némító bűbájt szórt a sugdolózó Lavender-Patil párosra – a sebhelyes megérzése szerint ezt magától is szívesen megtette volna; Neville pedig olyan tornagyakorlatokat mutatott be, amiket saját elhatározásából biztosan nem tudott volna végrehajtani. Szemlátomást egyikük sem tudott védekezni az átokkal szemben, s csak akkor tértek magukhoz, mikor Mordon leeresztette pálcáját.

- Potter – recsegte a tanár. – Te jössz.

Harry engedelmesen beállt a terem közepére. Rémszem rászegezte a pálcáját, és így szólt:

- Imperio.

Furcsán csodálatos érzés fogta el. Egy csapásra derűs elégedettség töltötte el; eltűnt a lelkéből minden kínzó aggály és vágy. Úgy érezte, mintha lebegne – izmai elernyedtek, és már csak halvány sejtésként érzékelte, hogy mindenki őt nézi. S ekkor meghallotta az auror hangját, mely mintha egy távoli szobában csendült volna fel, valahol kiürült elméje mélyén:

- Ugorj fel az asztalra... Ugorj fel...

- Nem! – vágta rá azonnal, és méghozzá hangosan, ezzel saját magát is nem kicsit meglepve.

Elméje nem tisztult ki, de egyértelműen betolakodott eltompult érzékei közé a zavartság.

- Ugorj fel az asztalra...

- Miért tenném? – kérdezte magában, homlokát ráncolva.

- Ugorj fel az asztalra!

- Nem, nem ugrok... Már miért kellene nekem itt hülyét csinálnom magamból? Nem akarok...

- Ugorj! Gyerünk!

- NEM! – kiáltotta el magát Harry, s abban a minutumban minden kitisztult előtte. 

Barátai ujjongva – ezt inkább csak a lányok – gratuláltak neki, Ronék tátott szájjal bámultak rá, a griffendéles boszorkányok pedig összesúgva pillantgattak felé.

Mordon az egyik padnak támaszkodott neki, de nem lazaságból; Harrynek az volt a következtetése, hogy ezt ő csinálta – valószínűleg mikor megszakította az átkot. A férfi eszelősen vigyorgott rá egy pillanatig, de aztán rendezte arcvonásait, és miután adott neki öt pontot, folytatta az órát, mintha mi sem történt volna.