What if...? - A másik út

6. év - Griffendél

Harry élt az alkalommal, s beugrott a portré mögötti sötét járatba. Három lépés megtétele után elétárult a Griffendél ház klubhelyisége. A központi rész pont olyan piros, de nem kevésbé barátságos volt, mint ahogy elképzelte. A kicsi kandallóban tűz ropogott, a bútorok a Mardekár és a Hollóhát termében lévőktől egyaránt különböztek. Az ablakok nagyok voltak, így sok fényt engedtek be; a padlón és az asztalokon összegyűrt pergamenek, édességes zacskók, valamint újságpapír lapok hevertek szanaszét. A fiú elkönyvelte magában, hogy ők sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a rendre és tisztaságra, annak ellenére is, hogy a legtöbben aranyvérű családból jöttek, és otthon házimanók takarítottak helyettük.

Az egyik ablak párkányán négy elsős, a kanapékon nyolc másodikos foglalt helyet. Szinte azonnal kiszúrták a „betolakodót", s rémülten pillantottak a mahagónifa asztalnál ülő két hatodévesre. Seamus Finnigan és Dean Thomas érzékelve a feszült csendet, felpillantottak elfoglaltságukból.

- Moriarty – intett Harry a lépcsők felé fejével. Csak ennyit mondott. Seamus megvonta a vállát és visszafordult a köpkő táblához.

- Jobb oldali, fönt pedig a második ajtó – mondta Dean halkan. A sebhelyes biccentett neki egyet.

Nem volt gyakori, hogy az egyes házak tagjai feljárnak a másik klubhelyiségébe – főleg nem Mardekár és Griffendél esetében –, de évfolyamtársai látszólag megbíztak Harryben, ami a kicsiket is érdektelenségre ösztönözte.

Felsietett a jobbra kanyarodó fokokon, majd benyitott a megadott ajtón – amin egyébként a lakók nevei fel voltak tüntetve. A keresett személy tenyerébe temetett arccal ült az ágyán. Nem nézett fel, mikor nyílt az ajtó, s akkor sem, mikor a mardekáros léptei közeledni kezdtek hozzá.

- Moriarty – szólította meg a fiút Harry. Semmi reakció. – Moriarty! – ismételte erélyesebb hangon, mire a griffendéles megugrott ijedtében.

Daniel zavart szemekkel körülnézett, aztán a vártakkal ellentétben talpra pattant és előkapta pálcáját. A fa hegye egyenesen a sebhelyesre irányult.

- Mit keresel itt, Potter? – kérdezte idegesen.

- Tedd el a pálcát! – szólt Harry kissé hűvösen. – Beszélni szerettem volna veled, de nem voltál reggelizni.

- M-Mert nem voltam éhes – vágta rá zavartan, fegyverét azonban leeresztette. – Mégis miről akarsz te velem beszélni?

- A Nebulók Rendjéről – válaszolta a mardekáros rövid mérlegelés után. – Mint a házad képviselője, el szerettem volna mondani neked, hogy idén folytatjuk az edzéseket szombatonként, így örülnék, ha újabb tagokat toboroznál a griffendélen belül.

A piros ruhás elsápadt ennek hallatán, fejét lassan rázni kezdte.

- Ne-nem. Kiszállok. Nem folytatom! Bízd rá valaki másra a feladatom...

- Rendben – egyezett bele Harry. Közben óvatos támadást indított évfolyamtársa elméje ellen, ám nem kis csodálkozására akadályba ütközött. Nem is akármilyenbe! – Szeretnéd, ha törölném az emlékeidet a Renddel kapcsolatban?

- Nem!

- Értem. Akkor én most megyek is.

Azzal hátat fordított a fiúnak és elhagyta a szobát. A folyosóról még visszanézett egy pillanatra.

- Daniel! Ha segítségre lenne szükséged... akármiben, ... hozzám nyugodtan fordulhatsz.

Behúzta maga mögött az ajtót, de még éppen kiszúrta azt a kétségbeesett tekintetet és az apró mozdulatot, melyek megállásra késztették. Várt egy teljes percet a csukott ajtó előtt, azonban Moriarty nem szólt utána, nem követte. Mély sóhajtás kíséretében lecammogott a lépcsőn, és egy gyors köszönés után kisétált a vörös klubhelyiségből. A Tekergők Térképe segítségével megkereste házbéli barátait – akik a jó időt kihasználva a parkban tanultak, pihentek vagy éppen játszottak –, s a nap hátralevő részét velük töltötte.