Repedések

Első rész - Beyond The Black - 1.

Prissy

Vajon miért nem tudok soha megelégedni magammal? Mások hogy tudják szeretni önmagukat? Miért megy nekik annyira könnyen?

Ha azt mondanám, a külsőjükben rejlik a válasz, az nem is hangzana olyan elvetemülten, hisz' egyeseknek lényegesen könnyebb dolga van, mint nekem. Vannak olyanok, akiknek szép külső jut, meg csupa tökéletes gén: vékony, hízásra nem hajlamos alkat, vastagszálú, erős haj, hosszú, sötét szempilla, szabályos, jól látható szemöldök, egészséges színű, se nem túl száraz, se nem túl zsíros bőr, tökéletes fogsor, elbűvölő mosoly, és még sorolhatnám. Ez kicsit igazságtalan, nem? Nekik annyival könnyebb elégedettnek lenniük magukkal!

Valaki viszont ennek szöges ellentéte, és még úgy is képes megbékélni az adottságaival. Hogyan?

Azt mondják, mindenki egyedi és úgy tökéletes, ahogy van, aki pedig nem olyan varázslatos kívül, az belül rejtegeti a kincseit. Lehetséges lenne, hogy ez így van? De, ha mindenki másnál működik az elmélet, nálam miért nem?

Rengeteget törtem már a fejem azon, vajon melyik kategóriába tartozhatok én, de máig nem sikerült rájönnöm. Mivel nem vagyok sem túlságosan okos, kreatív, kedves, vagy hasonló, így kizárásos alapon csinosnak kellene lennem, de hát, ez sem igaz.

Ezt rendesen buktam, mi?

El kellene fogadnom, hogy ez vagyok én, így vagyok jól, ez tesz különlegessé. Ezt mondják, akik annyira nagyon értenek hozzá, szóval biztos van benne valami. De egyszerűen nem megy. Még ha mások azt is bizonygatnák, szép vagyok vagy intelligens, akkor sem menne. Vannak ilyen emberek, de ők sem képesek befolyásolni a gondolkodásomat. Nekem kell megelégednem magammal, nem nekik. Ennek az önelfogadásnak az útjában pedig csupán egyetlen egy személy áll.

Én.

Ez egy vicc, nem igaz? Nevetséges. De talán az egyik legnehezebb dolog, ami létezik.

– Prissy, volnál szíves végre kifáradni a fürdőszobából?

– Egy pillanat! – megtörölközöm, átfésülöm a hajam, öltözködni kezdek. Elég volt a reggeli filozofálásból. Attól, hogy sajnálkozva bámulom a tükröt tök meztelenül, még semmi nem fog változni. Pozitív irányba legalábbis biztos nem.

Borzalmas tárgyak a tükrök. Mindig szembesítik az embert a hibáival.

Sóhajtok egyet, majd hátat fordítok magamnak. Jobb, ha nem teszem ki a szemeimet tovább ilyen káros hatásoknak.

Átlagos iskolanapunk lesz, semmi extrát nem kell felvennem – szerencsére. Szürke farmert húzok és bordó pólót. Általában így öltözködöm, sötéten és egyszerűen. Felkontyolom kócos, vörösesbarna hajam, aztán elhagyom a fürdőt. River – szobatársaim egyike – már türelmetlenül vár rám. Karba tett kézzel ácsorog, lábával idegesen dobol a padlón. Kira már nincs sehol. Valószínűleg rég elhúzott reggelizni.

– Bocsi, River, bealudtam zuhanyzás közben – húzom be a nyakam. A lány szinte keresztülszúr égkék tekintetével. Reggeli türelmetlensége nem egyszeri esemény, többé-kevésbé hozzá vagyok már szokva, így szó nélkül, sietősen megkerülöm, majd kirobogok a szobából. Hiába vacakoltam sokat a fürdőben, még bőven van időm megreggelizni, ezért nem viszem magammal a tanszereimet az étkezőbe. Sajnos így is túl sokszor kell evés közben tanulnom.

A kollégiumból az ebédlő felé tartva végig a hajamat igazgatom. Ez a göndörség átka; egyszerűen sosem akar normálisan állni. Márpedig tökéletesnek, vagy legalább elfogadhatónak kellene lennie, mire leérek. Odalent találkozom Giliammel, aki előtt csak nem nézhetek ki úgy, mint egy frissen kelt mocsári szörny. Nem szabad rájönnie, mennyire mellé lőtt velem kapcsolatban.