Repedések

Első rész - Beyond The Black - 4.

David

Elképesztő, milyen gyorsan vissza lehet szokni az iskolához. Az teljesen mindegy, egy hónapja tetted-e be a lábad ilyesféle intézménybe, vagy fél éve, pár kínkeserves órát követően tök olyan lesz az egész, mintha soha vége sem lett volna. Magamat is meglepő sebességgel sikerült nekem is újra belerázódnom a diáklétbe – fizikai síkon legalábbis. Bár lélekben mindenhol járok, csak itt nem, ezt rajtam kívül senki más nem látja, ezért kívülről teljesen úgy tűnik, mintha többnyire azért rendben lennének velem a dolgok, amit cseppet sem bánok, mert a mostaninál aligha tudnék több energiát fektetni a szenvedésem rejtegetésébe. Bár a szobatársaim és a tanáraim ezt nem tudják, már az is csoda, hogy reggelente kikelek az ágyból, és eltolom a seggem az óráimra.

Valószínűleg az új környezet az oka. Amikor az orvosom azt mondta, jót tenne nekem, ha néhanapján legalább a szobámat elhagynám, nem hittem volna, hogy ennyi igazság rejlik a szavai mögött. Hihetetlen, de tényleg javamra vált a beköltözés a kollégiumba. A másokkal való együttélés olyan mindennapi tevékenységek elvégzésére ösztönöz, mint például a zuhanyzás és evés, a tanórák elvonják a figyelmem az önpusztító gondolatokról, a Giliam és a banda közelsége okozta stresszes izgalom pedig előveteti velem a hosszú ideje használatlan dobverőimet. Mikor végre megérkezik a dobfelszerelésem, úgy vetem bele magam a zenélésbe, mintha le sem álltam volna vele egy pár hónappal ezelőtt. Ugyan meglehetősen lassú vagyok, gyenge és pontatlan, pár nap gyakorlás után egészen belelendülök – és élő embernek érzem magam, ha csak rövid percek erejére is. Sajnos nincs túl sok erőm hozzá, egy-két szám eljátszása után már köpöm is ki a beleimet, mégis igyekszem feszegetni a határaimat és a lehető legtöbb időt eltölteni becses hangszeremmel; ha nem teszem, egyedül maradok a gondolataimmal, azok pedig nem éppen barátságosak.

Mikor sikerül végre visszanyernem a dobos önbizalmam néhány szikráját, engedek Giliam és Connor unszolásának, és elmegyek a bandájuk próbájára, amelyet az iskola egyik legtágasabb és legfényesebb helyiségében, a zeneteremben tartanak azokon a délutánokon, mikor minden tag ráér. Összesen öten vannak: három osztálytárs, egy srác az évfolyamunkból és egy harmadikos lány – na meg én, de magamat egyelőre nem nevezném a csapat részének. Azt sem tudom, lesz-e még olyan, hogy én eljövök ide. Rettentő kényelmetlenül érzem magam, túl sok az idegen, akik mind engem figyelnek; az új dobosukat, akihez valószínűleg nagy reményeket fűznek. Davidet, akivel egyértelműen nem stimmel valami, mert csontsovány, sápadt, kócos és ápolatlan, feketébe van burkolva és még csak meg sem próbál kedvesen mosolyogni rájuk. Tulajdonképpen semmilyen érzelem nem tükröződik sem az arcán, sem a tekintetében, talán nem is él már, talán régen meghalt.

Nem, nem halt meg, de lehet, mindenkinek jobb lenne, ha ez nem lenne így.

Úgy gondolom, a próbákon alapvetően könnyed és baráti szokott lenni a légkör, ám szinte a levegő is megfagy most, hogy én itt vagyok. Nem helyes, hogy idejöttem. Nem tartozom közéjük. Ők mind olyan vidámak és gondtalanok, és biztos csak azért vettek be, mert Giliam rábeszélte őket. Biztosan akadna nálam ezerszer jobb dobos is ebben a suliban.

Nincs rám szükségük, ahogyan nekem sincs az ő szánalmukra. Tökéletesen megvagyok a sajátommal, köszönöm szépen.

A próba szervezéssel kezdődik. A banda összeül a terem padlójára levágott kották, dalszövegek és vegyes jegyzetek felett, feldolgozásokról ötletelgetnek, aztán Connor kiosztja a félig megzenésített számokról szóló vázlatok fénymásolatait. Én némileg vastagabb papírköteget kapok, mint a többiek – komoly lemaradásban vagyok tőlük tudásban, amit a megbeszélés komolyságából ítélve nem ártana mihamarabb behoznom. A nagyjából egytucatnyi dal közül, melyeket meg kéne tanulnom eljátszani, a legtöbbet Connor írta, egy-kettő megalkotásában a többiek is részt vettek, és akad olyan is, amelyiknek a teljes szövege Prissynek köszönhető. A lány ugyan nem játszik semmilyen hangszeren, és tudtommal énekelni sem tud, egész jól ír. Tetszik, hogy minden dal nagyon mély, nagyon sötét. Nem is gondoltam volna, hogy Prissy ilyen kis dark. Kívülről olyan... hogy is mondjam... olyan vattacukor.