Repedések

Első rész - Beyond The Black - 12.

Prissy

Már szinte mindennapos szokásommá vált, hogy Mimmel ebédelek. Egy igazán rossz napot követően mindig fel tud deríteni, közös témánk is bőven akad; azt hiszem, immár bizton állíthatom, hogy jó barátnők lettünk alig pár délután alatt.

Ezek a kis találkozók az esetek többségében vidáman telnek, ma azonban a szokottnál kicsit komorabb hangulatban várakozom rá az étkezdében. Amúgy sem volt túl klassz délelőttöm, kikaptam néhány nem túl fényesre sikeredett dolgozatot is, ráadásul az irodalom óránk közepén David annyira rosszul lett, hogy alig tudott kibotorkálni a teremből. Valami durva köhögőroham jött rá, addigra már legalább a negyedik. Elég ramatyul festett, remélem, nem lesz komoly baja. Giliam nagyon aggódott érte, még ebédelni sem jött el. Kicsit szívtelennek is érzem magam, amiért én most itt vagyok, ahelyett, hogy vele foglalkoznék. Igazából nem is kicsit. De már megígértem Mimnek, hogy itt leszek. De még így is nagyon rossz érzés. Mintha belül ketté akarnék szakadni.

Mimosa sem tűnik vidámabbnak, mikor egy nagy sóhaj kíséretében ledobja magát mellém.

– Szar napod volt? – kérdi, miközben folyamatosan rezgő telefonját próbálja elnémítani. Az a sok elhanyagolt alkalmazás!

– Yep – felelem. Nincs étvágyam. Hozzá sem nyúlok a kajához. Szörnyű barátnőnek érzem magam. Az is vagyok. Egyszerűen rémes. De mégsem állok fel, és hagyom itt Mimet. Mert gyenge vagyok, lusta és érzéketlen. Szánalmas.

– Heh, pacsi – nevet fel idegesen. Unottan belekavar a levesébe. Bár kíváncsi vagyok rá, mi történhetett vele, inkább nem kérdezem meg. A végén még ő is hasonlóképpen cselekedne, nekem pedig semmi kedvem arról magyarázni neki, mennyire borzalmas ember vagyok.

Azért mégis sikerül rátapintania a lényegre egy teljesen óvatlan témafeldobással. A banda felől érdeklődik.

Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem, aztán belepüfölöm a fejem az asztalba.

– Öhm... – böki meg a vállam összeráncolt homlokkal, értetlen tekintettel. –... bocsi?

Azt hiszem, kicsit túlzásba vittem a drámázást. Jó kis dudor lesz ebből. Sebaj, mindig is tudni szerettem volna, milyen érzés unikornisnak lenni.

– Ha együtt lennél valakivel, aki mondjuk az osztálytársad, és rosszul érezné magát, vele maradnál, vagy találkoznál inkább az egyik barátoddal, akivel már korábban megbeszélted a dolgot? – hadarom el gyorsan, behúzott nyakkal, miközben sajgó homlokomat dörzsölgetem. Mim mindentudó mosolyt ölt az arcára.

– Te most magadról beszélsz? És ez mégis hogy jön ide? – oldalra dönti a fejét, úgy kezd vizslatni. – Uh, Prissy, ez... fájhatott.

Beleharapok az ajkamba. Tulajdonképpen mélyen legbelül pontosan tudom, miért vagyok most itt ahelyett, hogy Giliammel lennék. Sokkal könnyebb valakivel együtt lenni, amikor vidám, amikor nem aggasztja semmi, minden figyelmét rád képes szentelni. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni a szomorú emberekkel. Nem tudom felvidítani őket, nem tudom megvígasztalni őket, talán csak rontok a helyzeten, ha beszélgetni kezdek valakivel, akit éppen nagyon nyomaszt valami. Gyáva vagyok. Mindig elmenekülök a problémák elől ahelyett, hogy szembenéznék velük. Nem akarom tudomásul venni, Giliammel kellene lennem, ezért inkább rá sem nézek. Itt derül ki, milyen szörnyű is vagyok valójában. Hitegetem magam mindenféle ostoba szövegekkel, hogy úgyis ott van neki Connor, szóval nincs is szüksége rám és hasonlók... hogy nem nagy dolog az, hogy kicsit aggódik a barátjáért, habár pontosan tudom, David állapota alapból is nyomasztja őt. És sosem beszélek róla, mert nem akarom észrevenni. Látom, de nem akarom elfogadni.