Repedések

Második rész - Fight The Fury - 3.

Prissy

Visszaszokni a suliba túl könnyű. Egy-két tanóra után újra úgy érzi az ember, mintha már évek óta az iskolapadban rohadna, a szünet homályos, távoli emléknek tűnik, mintha meg sem történt volna. Ehhez általában párosul egy másik, sokkal kellemetlenebb érzés is: a „Mi lett volna ha?"-nyomás. Amikor kénytelen-kelletlen csak azon jár az agyad, vajon ha máshogy osztottad volna be az időd, ha többet csináltad volna ezt meg azt, most mennyire lenne más minden. Rettenetes egy dolog, de szinte lehetetlen neki ellenállni. Ha csak pár pillanat erejéig is, de hatalmába keríti az embert, elbizonytalanítja, elhiteti vele, hogy elpocsékolta az egész szünetét.

Elpocsékoltam az egész szünetem?

Egy biztos. Nem tanultam túl sokat. Úgy döntöttem, egy kis ideig félreteszem a könyveimet, és megpróbálok nagyobb figyelmet fordítani az emberi kapcsolataimra. Többet leszek Giliammel, többet leszek a barátnőimmel is. Igen, akkor még kis naivan azt hittem, vannak nekem ilyenjeim, de azóta rájöttem, hogy egyedül csak Mimosa maradt velem, akinek viszont – sajnálatos módon, de mégis érthetően – nem én vagyok az első. Úgyhogy ezt buktam. És még csak nem is készültem fel a dolgozatokra.

Legújabb szokásomhoz híven Giliamék szobájában rontom a levegőt. Megint. Továbbra sem vonz túlzottan az üres szobám, ex-barátnőim pedig végképp nem. Kira valószínűleg ott sincs. Ingriddel focizik odakint, vagy hasonló. Minden féltékenység nélkül kérdem, vajon biztos ezt kellene csinálnia a combomnál is vastagabb gipsszel a kezén?

Mindegy. Végtére is, nem nekem szívás, ha újra eltöri. Azért a banda többi tagja helyében ezt mégsem hagynám.

River lehet, hogy a szobában tartózkodik, de ő meg annyira meg van kergülve az utóbbi időben, hogy szinte beszélni sem lehet vele. Nem tudom, mi baja van, de kezd elegem lenni már abból, hogy mindenért leordítja a fejem, aztán meg kábé sírva könyörög, hogy ne haragudjak rá, mert ő igazán nem akarta. Mintha folyton menstruálna, vagy mit tudom én. De ezelőtt még sosem viselkedett így, szóval vagy nagyon későn érő típus, vagy valami egészen másról van szó. Őszintén, kicsit aggódom miatta. Ha csak a laptopja hiánya az, ami ezt teszi vele, – amit azért kétlek – gyűjtést fogok szervezni. Vagy egyik délután elszököm érte Riverékhez. Úgyis tudom, hol lakik.

Giliam azt mondta, lehet, Rivert is megviselte, hogy így tönkrement a barátságunk. Bár biztos vagyok benne, nem ez az oka különös viselkedésének, hallgatva barátom tanácsaira, megpróbáltam nagyon kedves és elnéző lenni vele – teljesen sikertelenül. Neki valami tőlem független baja van, jópofizhatok vele, amíg csak szeretnék, nem lesz tőle nyugodtabb. Egyébként is, mi már korábban eltávolodtunk egymástól; több, mint fél éve. Csodálkoznék, ha ezt csak most vette volna észre.

Ahj már. Miért kell ennyire bonyolultnak lennie mindennek?

Unottan lóbálom a lábaimat Giliam ágyán ücsörögve, miközben félszemmel azt figyelem, ahogy Connor gyakorlatias mozdulatokkal törölgeti a gitártokját. Jó piszkos, ami igencsak meglep, mivel nem úgy ismerem Connort, mint aki akárhova képes lehányni szeretett hangszerét és annak tartozékait. Ha valaki más mocskolta így össze, az illető valószínűleg már feldarabolva hever egy zsákban a koli udvarában, a föld alatt egy méterrel.

Nyugodjék békében.

Giliam szintén a gitárjával foglalatoskodik, erősen koncentrálva, összeráncolt homlokkal penget rajta, miközben időnként lefirkant valamit az előtte heverő papírdarabra. Jobbján egy spirálfüzet nyugszik, hol-hol ebbe is belepillant. Ebben van a dal, amit igyekszik megzenésíteni. Ez az én kis tisztázati dalos füzetkém. Amikor befejezek egyet, a letisztázott verziója mindig ebbe kerül bele. Ezután megmutatom Giliamnek, aki megmondja, tetszik-e neki vagy sem. Ha igen, a banda többi tagja is megnézheti (kicsit szégyenlős vagyok, na...) és ha ők is jónak találják, megzenésítik, én pedig büszke vigyorral az arcomon hallgathatom meg, aztán szaladok, hogy sikeremen felbátorodva újabb költeményekkel lephessem meg őket. Ha Giliam szerint van még mit javítani rajta, először is képzeletben elásom magam, utána pedig vagy elhajítom a fenébe, és sosem gondolok rá, vagy összeszedem minden erőmet és igyekszem átkölteni, feljavítani. Igaz, eddig még nem fordult elő túl sokszor, hogy negatívan nyilatkozott volna róla, azt is érdemes megjegyezni, hogy csak igen ritkán gyűjtök össze elég bátorságot ahhoz, hogy megmutassam neki az írásaimat, na meg, nem is költök azért túl sokat.