Repedések

Harmadik rész - Within Temptation - 14.

David

Az élet durván ellenem játszik azzal, hogy állandóan a halálom kivédésén mesterkedik.

Az osztályfőnök azt mondta, több napot most már nem fog igazolni nekem, és finom célzást tett arra, szólni fog a nagybátyámnak, hogy vigyen „haza", mert az állapotom aggasztó. Azt sem bánná, ha közben addig meglátogatnám az iskolaorvost, vagy, ami még rosszabb, a pszichológusnőt, mivel látja, mennyire nem múlandó, ami velem történik. Szeretné, ha mielőbb segítséget kapnék. Mert félt.

Majd' kiugrott a szívem a helyéről, mikor mindezt közölte velem. Nem tudom, honnan jött rá ilyen hirtelen, hogy „Ja, tényleg, amúgy David súlyos depressziós, és lehet, hogy vannak öngyilkos gondolatai, hiszen hoppá, egyszer már csaknem végzett is magával!", de nagyon nem örülök neki. Ennyit a tervemről. Mostantól biztosan éjjel-nappal rajtam fogja tartani a szemét. Vagy figyeltetni fog valakivel.

Francba már.

Még csak pár perce, hogy elhagytam az irodáját, ahova nagy aggodalmaskodásában behívott, mégis olyan, mintha évszázadok óta bolyonganék az iskola folyosóin csendben, erősen küzdve a rajtam újonnan eluralkodni készülő megsemmisültség-érzés ellen. Tényleg ennyi lenne az egész? Felhívja a nagybátyámat, és „haza"vitet?

Nem fogom túlélni. Bármennyire is nevetségesen hangzik, nem élek túl még egy hosszadalmas procedúrát, amellyel életben akarnak tartani. Annyira szörnyű volt. Gondolni sem akarok rá.

Most kell megtennem. Ha meg akarom úszni, ha viszonylagosan ép elmével szeretném magam mögött hagyni ezt az egészet, nincs időm vacakolni. Talán van még pár percem addig, amíg rám nem szabadítja Mrs. Evanst, vagy ilyesmi. Addig kell cselekednem, amíg biztosan egyedül vagyok. Gyorsan és ügyesen.

Régen nem jártam már erre. Nemigen mozdultam ki a szobából az utóbbi időben, talán csak egyszer-kétszer, akkor is csak enni, és akkor is csak Red miatt. Nem mintha ettől azt hinné, jól vagyok, mondjuk, de olyan bűntudatom van azért, amit vele teszek, egyszerűen muszáj legalább valami ilyen aprósággal enyhítenem rajta.

Az egész iskola olyan idegennek tűnik. Alig pár nap alatt sikerült egészen elszakadnom tőle, így most mindenre úgy csodálkozom rá, mintha csak először látnám. Nem is emlékeztem a kávéautomata mellett álló ivóvíztartályra. A hatalmas repedésre sem, amely a mi szintünkre vezető lépcső egyik fokán található, pedig az ilyen dolgokat azért észre szoktam venni.

Kicsit kényelmetlenül érzem magam. Átszelve az iskolaépületet, nagyban a kollégium fele tartva összetalálkoztam Violettel, aki jó szokásához híven ismét rendesen megbámult. Kezdem azt hinni, nem is tudja a szemeit kisebbre összehúzni. Mindig olyan riadtnak tűnik, mikor látom, közben simán meglehet, hogy alapból is így fest szegény. Azért mégis zavar a viselkedése, nem is beszélve arról a különös fényről a szemeiben, mely azt kellemetlen érzést kelti bennem, a lány ismeri a titkaimat. Ez már novemberben is erősen kétségbe ejtett, de most aztán, végzetes terveimmel a fejemben, végképp kellemetlenül érint. Nem szeretnék rajta gondolkodni, hisz' hol érdekel ő engem, ám mikor valamilyen rejtélyes okból kifolyólag újra megjelenik előttem a kollégium folyosóján, ugyanazzal a nézéssel, ha akarnék, sem lennék képes másra koncentrálni. Hiába, azt hiszem, helyet kell, hogy szorítsak Violetnek a fejemben Denny snitzere mellett, amelyet korábbi gátlásaim ellenére mégis használatba szeretnék venni. Akármennyire is kockázatos, ez tűnik a legegyszerűbb lehetőségnek. A leggyorsabbnak is. Ki tudja, mennyi idő alatt mérgeződnék meg, ha túladagolnám a gyógyszereimet, vagy egyáltalán megmérgeződnék-e? Mert ez volt a másik hirtelen ötletem.

Mindegy. Már sosem tudom meg. Az elsőt fogom választani, és sikerülni fog. Nincs más választásom. Csak így menthetem meg magam a teljes elsorvadástól, a környezetemet pedig a további kínlódástól.