Repedések

Ötödik részlet - Without Shelter - 1.

David

A tanév hátralévő másfél-két hete elképesztően mozgalmasan telt. Megírtuk az utolsó dolgozatokat, én az esszéket is, kábé háromnaponta lejárkáltam Mrs. Evanshez fejfájáscsillapítókért, mert a sajátjaimat és Redéit is mind elfogyasztottam, megtámogattam az iskolát annyi pénzzel, amennyiből bőven képesek lennének már beszerezni egy jobb minőségű kávét készítő automatát, szétgyakoroltam magam a bandával az év végi koncertre, és kipróbáltam magam tanárként is.

Azt hiszem, ha a tavaly áprilisban történtek nem vágták volna tönkre az életemet, jó oktató válhatott volna belőlem. Nem mintha bármikor is annak terveztem volna készülni, de így utólag már nem is értem, miért nem fordult meg a fejemben soha, hiszen egyértelműen kijelenthető, igencsak tehetséges vagyok e téren.

Nem, egyébként rohadtul nem, de azért jól hangzott ezt levezetni magamban. Vicces. Vicces lenne, ha az én szerencsétlen mondatalkotási módszereim működnének.

De legalább én meg tudom játszani a türelmet és az elnézést. Westholme-nál ezek alapján már jóval előrébb tartok. Korrepetálhatnám a fickót.

Azért mégsem vagyok teljesen reménytelen eset. A szükség úgy hozta, hogy be kellett tanítom a banda összes tagját dobfelszerelést szétszerelni és összerakni, és annyira nem is ment rosszul, sőt, ahhoz képest, milyen kevés délutánunk volt rá, roppant gyorsan és hatékonyan sikerült elsajátítaniuk a tudást, amelyet ezek szerint egész ügyesen adtam át nekik. Azt hittem, reménytelen vállalkozás megpróbálkozni negyed órán belülre leredukálni az ehhez szükséges időt, aztán tessék, sikerült! Hihetetlen. Ki gondolta volna, hogy ha több ember dolgozik az összecsavarozásán, az javíthat is munka minőségén? Én nem, az biztos. Mikor Connor eleinte felvetette az ötletet, csaknem az arcába nevettem, aztán kijelentettem, én aztán nem engedem, hogy egyszerre öten birizgálják a dobfelszerelésem, mert annak egész biztosan rossz vége lesz, de a fiú addig győzködött, míg végül beadtam a derekam. Úgy döntöttem, adok nekik egy esélyt, de csakis azért, mert azt akartam, hogy megtapasztalják, amiről beszélek, és belássák, mennyire igazam van.

De nem volt igazam, amit így utólag nem is bánok. Amit az év végi koncert szervezői elvárnak tőlünk, kész lehetetlenség, ha az ember egyedül dolgozik. Mégis ki képes tíz perc alatt felállítani egy akkora felszerelést, mint az enyém, miközben diákok százai figyelik a színházteremben elhelyezett padok és székek kényelmetlen ülőkéin trónolva, előtte pár méterrel pedig épp egy másik előadás zajlik? Persze, nekik aztán semmi okuk ezzel törődni, hisz' nem mi teszünk szívességet nekik a fellépéssel, de engem akkor is rohadtul zavar, hogy mikor összeállították a műsort, egyáltalán nem vették figyelembe, mennyivel nehezebb egy rockzenét játszó együttesnek előkészülni a dalaik előadására, mint mondjuk egy olyan lánycsapatnak, akik csupán x darab mikrofont vesznek igénybe hozzájuk, és ugyanannyi percnyi szünetet ékeltek be minden apró koncert közé. A tanári kar nagyrészének nyilván nem kellett még ilyen problémákkal szembenéznie a múltban, amit totál elfogadok, azt viszont nem, hogy csak azért, mert ők a szervezők, megmondják nekem, mit kéne tennem és hogyan. Lehet, tanárok és felnőttek és sokkal tapasztaltabbak az élet számos területén, mint én, de nem dobolnak, ezért az azzal kapcsolatos meglátásaimba nincsen joguk beleszólni. Ők a matekban jártasak, meg az irodalomban, a franciában és a fizikában, én pedig a zenélésben. Én nem mondom meg nekik, milyen módszerekkel kéne tanítaniuk, – szeretném, de nem teszem! – ők se mondják meg, szerintük miként kéne megoldani ezeket a nehézségeket.

Mert szar ötleteik vannak, olyanok, amelyek egyedül arra jók, hogy kicsit emeljék az alapból elég alacsony vérnyomásomat.

Mikor az osztályfőnökünk egyik délután felkeresett minket a zeneteremben a frissen összeállított műsorlistával, nagyobb lelkesedésre számított a részünkről. Arról magyarázott, mennyire nagyra értékeli a kitartásunkat, az elhivatottságunkat a zenélésben, aztán hozzátette, sajnálja, amiért év közben egyszer sem sikerült összehoznunk egy fellépést, ezért kiharcolta a szervezőknél, hadd mi legyünk az utolsók, mert így kicsit több időnk lesz szerepelni, és ránk fognak a diákok a legjobban emlékezni majd. Connornak azonnal felcsillant a szeme, engem azonban nem tudott olyan egyszerűen felspannolni. Olvasgatni kezdtem a feliratokat a papíron, igyekeztem praktikusan végiggondolni, milyen előkészületekre lesz szükségünk a nagy napon, és arra jutottam, a nekünk kitűzött időpontra jó esetben a felszerelésem felét leszek képes összerakni. Mikor megjegyeztem az osztályfőnöknek, nekem talán kicsit hosszabb szünet kéne a műsorunk előtt, kijelentette, kizárt, hogy ennél többet ki tudjon csikarni a szervezőbrigádból, mire odamorogtam neki valami olyasmit az orrom alatt, hogy akkor áshatja el magát a nemes gesztusával együtt, mert a koncertünknek ezzel lőttek. Bevallom, fogalmazhattam volna sokkal finomabban is, de az az igazság, így is rettentően stresszes vagyok emiatt az egész miatt, és nem nagyon tudom már normálisan kezelni az újból és újból utunkba ütköző egyéb nehézségeket. Szerencsére Connor a védelmemre kelt, mielőtt az ofő begurult volna, és ő is kérlelni kezdte őt, hogy legalább próbálja meg, mert hiába nem egy nagy rock rajongó, esélye sem lesz azzá válni, ha én nem zenélek majd velük.