Repedések

Első rész - Beyond The Black - 11.

David

Nekem ez nem megy. Pedig igyekszem. Próbálkozom. De nem megy.

Hogy lehetnék pozitív, ha amint valami jó történik velem, szinte rögtön tönkreteszi azt egy rossz emlék, szó, pillanat... akármi? Mégis hogy változhatnának meg a dolgok, ha véglegesen megrekedtem a múltam csapdájában? Én tényleg megpróbáltam megváltozni. Megpróbáltam kimászni a gödörből. Újra dobolni kezdtem. Mosolyogtam. Nem sokszor, de mégis, szinte minden nap legalább egyszer. Aztán ettem is. Nem tekintettem ellenségként az emberekre a környezetemben. Annyira szerettem volna, hogy sikerüljön. Annyira szerettem volna újra normális életet élni. De nem sikerült.

Hiába mondogatom magamban, hogy „Jobb lesz", „El fog múlni", „Túl leszel rajta"; ezek csupán üres szavak, nincs mögöttük semmi. Se bizalom, se hit, se remény. Még azután a borzalmas délután után is igyekeztem szinten maradni. Nem mondom, hogy jókedvű lettem volna, de még akkor is megpróbáltam erős maradni, nehogy visszaessek. Nem sikerült. Ez egy őrült körforgás, ami nem vezet sehova. Tűrök, várok, nem történik semmi. Tűrök, várok, nem történik semmi. És így tovább. Mégis meddig maradjak erős? Meddig viseljem el azt a visszataszító senkit, aki vagyok? Meddig bámuljam gyűlölettel a tükörképemet? Meddig válaszoljak igennel a „Jól vagy?" kérdésre, ha valójában legszívesebben azonnal főbe lőném magam? Történni fog valaha bármi, ami azt fogja jelenteni a számomra: „eljött a te időd, végre boldog lehetsz"?

Napról-napra egyre reménytelenebbnek érzem a helyzetet. Ahogy a nappalok egyre rövidebbé válnak, az éjszakák pedig egyre hosszabbakká, úgy látok egyre kevesebb esélyt arra, hogy valaha rendbe jönnek a dolgok körülöttem. Utálom magam, utálom az iskolát, utálom az érzéseim, vagy azoknak a hiányát, utálom a repedéseket a szobám plafonján, utálom a bandát, utálok mindent, ami csak létezik.

A napjaim sötétek és egysíkúak. Amint kiszabadulok az osztályteremből vagy a próbákról, a szobámba menekülök, hanyatt fekszem az ágyamon, és a falat bámulom, ahogy eddig is tettem, mikor eluralkodott rajtam a minden irányba kiterjedő kedvtelenség. Képes vagyok órákig magam elé meredni, szótlanul, mozdulatlanul, érzelmektől mentes arccal. A szám belseje már tele van sebekkel. Valamit mégiscsak csinálnom kell, különben újra elsírom magam.

Látszólag sem Red, sem Denny nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel. Általában mintha észre sem vennének, teszik a dolgukat, elnéznek felettem, nem kérdeznek semmit, nem zargatnak. Meg tudom érteni őket. Nehéz, mondhatni reménytelen eset vagyok. Csak az idejüket pocsékolnák, ha megpróbálnának jobb kedvre deríteni.

Péntek délután szintén borzalmasan érzem magam. Újabb hét ért véget anélkül, hogy bármi visszavonhatatlan ostobaságot követtem volna el magam ellen. Örülöm kéne, de nem megy. Nem is értem, miért nem adagolom túl az altatóm, vagy ilyesmi. Amennyire szeretném megtenni, annyira visszatart valami – egy bugyuta fogadalom, amelyet legalább annyira megvetek, mint amennyire erősen próbálom betartani, egy újabb ok, amiért haragszom magamra.

Kettesben vagyunk Reddel. Denny valamilyen sportversenyre utazott még előző reggel, azóta halálkuss van a szobánkban, no meg kellemetlen, feszült csend, amit látszólag egyikünk sem hajlandó megtörni. Csak ücsörgök az ágyamon, nagyban szemezgetve a szemközti fallal, miközben a fiú a tanszerei és ruhái között turkál, melyek egy hatalmas kupacban hevernek a földön. Ez a domb pillanatról-pillanatra magasabb lesz, ugyanis hiába nagyon rendes Red, sosem képes a kollégium mosókonyhájába vinni a szennyesét, inkább lehányja a padlóra, s addig ott érleli, míg egy tanár rá nem parancsol, hogy azonnal csináljon vele valamit.

Még ahogy nagyban kotorászik a holmija között, abban is van valami bizonytalanság, valami visszafogott idegesség. Utálom ezt. Utálom, amit a környezetemmel művelek.