Repedések

Ötödik részlet - Without Shelter - 3.

Prissy

Nem hittem volna, hogy ez lesz az egész végkifejlete. Nem így képzeltem el a késő délutánomat, mikor ma reggel kikeltem az ágyamból, kicsinosítottam magam a bizonyítványosztásra, aztán bevetettem magam az utolsó teljes „iskolanapomba" másodikos tanulóként. Bárhogy, de így biztosan nem.

Olyan váratlanul, olyan hirtelen történt az egész. Az egyik pillanatban még csendesen sírdogálva szeltem az iskola folyosóit, a könnyeimtől szinte teljesen megvakulva botorkáltam abba az irányba, amely felé a kollégiumot sejtettem, a következőben már egy újabb teremben ültem az ablakpárkányon, mellette.

David mellett.

Ehhez nagyon értek. Folyamatosan szarabbnál szarabb helyzetekbe sodrom magam. Ez az utolsó hely, ahol lennem kéne most, mégis itt vagyok. Ő az utolsó ember, akihez most hozzá kéne szólnom, mégis megtettem... beszélni kezdtünk.

Azt hiszem, túlságosan fáj most a szívem ahhoz, hogy még emiatt is kellemetlenül tudjam érezni magam.

Nem kellene meglepődnöm rajta, de rettenetesen bosszant, hogy az ünnepség miatt az iskola ezen szárnyában jelen pillanatban még a csapból is diákok folynak. De tényleg! Akárhová szeretnénk félrevonulni Giliammel, mindenhol van valaki – egy lánycsapat, akik a sminkjüket igazgatják, egy pár, akik nem bírták ki a következő folyosóig csókolózás nélkül, néhány fiú, akiknek épp erre támadt kedve bandázni, más fellépők a koncertről, osztálytársak, akik hirtelen úgy kezdtek tenni, mintha érdekelnénk őket, ezért jöttek gratulálni a bandának, és még sorolhatnám.

Bosszantó. Nagyon.

Aztán végül, hosszas keresgélés után, sikerül találnunk egy üres termet. Kicsit távolabb esik az összes olyan szárnytól, amihez van valamennyi közünk, de legalább nyugi van erre, és kihaltság. Hisz' kinek támadna éppen most kedve meglátogatni a könyvtárat vagy az informatika szaktermeket?

– Szóval mit szerettél volna? – kérdi a fiú bátortalanul, valószínűleg már erősen sejtve, mit fogok mondani.

– Tudom, már lerágott csont, és nem tudsz rajta változtatni, de Giliam, ez a dolog közted és David között egyszerűen nem maradhat így – térek a lényegre azonnal.

– Prissy, azt hittem, ezt már...

–Igen, ezt is tudom. Már ezerszer lezongoráztuk. De nekem még mindig nagyon szar érzés – tárom szét a karjaimat tehetetlenül.

– Tudom... de nem lehetne, hogy...

– Nem – szakítom félbe. – Nem. Egyszerűen nem. Figyelj, én próbáltam türelmes lenni, és kedves, és eljátszottam a kedvedért még azt is, hogy nem miattad van ez az egész migrén-dolog, de most már kezdek nagyon belefáradni abba, hogy nem történik semmi! – könnybe lábadt szemekkel, elképesztően nyafogós hangon folytatom tovább. Na, ezért utálok lány lenni. Mindig ez történik, mikor kiborulok. Sírni kezdek, mint egy óvodás. Oda a méltóság, oda a szavaim ereje. – Giliam, én nagyon szeretlek téged, és szeretnék veled maradni, amíg csak lehet. Szeretnék jövőre is barátnőd lenni, szeretnék veled táncolni a szalagavatón, szeretnék a lakótársad lenni egyetem alatt, és szeretnék hozzád menni feleségül – elképedt pislogása láttán magyarázni kezdek: – Csak azért mondom, hogy tudd, mennyire komolyan gondolom a dolgokat.

– De...? – kezdi fájdalmasan fakó hangon.

Na, igen. Most jön a „de".

– De ez az állapot, amiben vagyunk, nem maradhat így, mert ha így marad, lelki roncsok leszünk mindketten, mire elérünk az egyetemig.