Repedések

Második rész - Fight The Fury - 14.

Prissy

Fekszem az ágyamon, hasamon egy nyitott kémiakönyvvel, szemeim csukva, a fejhallgatómból szinte üvölt a hangos zene. Egyedül vagyok, nem zavar senkit. Nincs, ki megjegyzést tenne, nincs, aki aggódhatna a hallásom miatt.

Tanulnom kéne, de nem megy. Csak a szokásos.

Egészen nagy akaraterővel vetettem bele magam egy fél órával ezelőtt. Kényelmesen elhelyezkedtem a matracon, összegyűjtöttem minden szükséges könyvet és füzetet, csak ezekre koncentráltam – körülbelül tíz percig. Ekkor azonban felvillant a telefonom kijelzője, jelezve, kaptam egy üzenetet. Na, igen. Hiába bizonyosodott be újra, csak a szolgáltató az, aki igazán foglalkozik velem, a telefon ott maradt a kezemben, a zenelejátszó egészen véletlenül megnyílt, onnantól pedig nem volt megállás. „Már csak egyet!" – ismételtem el a fejemben újra és újra, minden alkalommal, mikor véget ért egy szám.

Ejtettem a kémiát.

Ez így annyira nyugis. Mindent kikapcsolva csak a zenére koncentrálni, hagyva, hogy közben a gondolataim szabadon cikázzanak. Ilyenkor olyan sok ötletem támad, versekhez főleg, de minden máshoz is. Ha csak pár pillanat erejéig is, de olyan jól érzem magam.

Van egy bizonyos lelkiállapot, ahova csakis a kedvenc, számodra sokat jelentő zenék hallgatása közben tudsz eljutni. Épp ezt élem át most is. Kellemes dallamok simogatják a füleimet, míg a szívemre csendes nyugalom telepszik. Néha jólesően meg is borzongok. Egyszerre vagyok izgatott és békés, mialatt a fejemben annyi minden pörög.

Hirtelen azonban ez a varázslatos búra, melyben oly' kényelmesen fekszem, szertefoszlik. Valami az arcomba hullik, én pedig egy rémült sikoly kíséretében felpattanok az ágyamból.

A kezeim még akkor is a szívem környékén tartom, mikor Giliam már jócskán túl van a kinevetésemen. Szerintem azért annyira nem volt vicces, hogy így rám hozta a frászt, mégsem tudok rá haragudni, ugyanis amint meglátom, mit dobott a képembe, újabb sikítás hagyja el a számat, immár azonban az örömtől.

– Megtaláltad! – meredek a dalos füzetemre döbbenten, mialatt azon kattog az agyam, vajon ezt hogy leszek képes meghálálni neki. – Hol volt?

– Kérdezd Violetet – feleli zavart mosollyal az arcán. – Igazából ő találta meg, de annyira akartam látni az arcod, mikor visszakapod, hogy nekem adta.

– Nem hiszem el – hiába próbálom, képtelen vagyok eltüntetni az idétlen vigyort az arcomról. Annyira boldog vagyok! Akkora kő esett le ezzel a szívemről! Újra nálam van a füzetem!

– Viszont gonosz voltam, és elolvastam az utolsó versedet – vallja meg Giliam olyan módon, mintha csak tesztelni próbálná, ez a hirtelen örömtöltet mennyire tolta ki az ingerküszöbömet.

Kicsit lefagyok ugyan, de továbbra is ugyanúgy vigyorgom, mint a tejbetök.

– Mi?

– Igen, és volt benne egy-két helyesírási hiba – széles mosoly ül ki az arcára, mialatt helyet foglal Kira (volt) ágyán és elsimít a lepedőn egy gyűrődést. Tekintetét továbbra is az enyémen tartja. Már kezdenék komolyan idegeskedni, mikor, ha csak egy pillanatra is, de megvillan valami a szemében – valami, ami azon nyomban lebuktatja őt.

– Kamuzol – eresztem ki a gőzt nevetés formájában. Nem is próbál ellenállni.

– Persze – eltűnik a kisfiús huncutság az arcáról, helyét a gondoskodó fiúbarát roppant módon vonzó, vidám kifejezése veszi át. – Örülök, hogy örülsz – jegyzi meg kicsit később, halkan. Gondolkodás nélkül helyet foglalok mellette, majd a vállára hajtom a fejem.