Repedések

Első rész - Beyond The Black - 3.

Prissy

A Red of Beauty and Rage albumát üvöltetem, miközben írom a házim. Szerencsére a szobatársaim, Kira és River, elég elfoglaltak ma délután, így nem kell veszekednem velük a hangos zene miatt. Kira ugyan egészen kedveli a rockot, inkább rap-párti, River pedig azokért az előadókért van oda, akiket állandóan hall az ember a rádióban. Általában beosztjuk, melyik nap mit hallgatunk, hogy ne vesszünk össze nagyon. Hétfőn Eminem maratont tartottunk, kedden valami nyálénekes következett, akinek nem meglepő módon még csak a nevére sem emlékszem, tegnap GFM-mel műveltem a csajokat. Ma elméletileg megint Kira jönne, de mivel ő nincsen sehol, kihasználom a lehetőséget, és berakom a saját zenéim. Azt mondják, így kevésbé hatékony a tanulás, de nem érdekel.

Igazából amúgy sem tudnék a fizikára koncentrálni. Túl sok minden jár a fejemben. Az első és legfontosabb természetesen Giliam. Ha az ember együtt jár valakivel, annak legalább annyi hátránya van, mint előnye. Egyszerűen mindig leköti a gondolataimat. Állandóan vele szeretnék lenni, legszívesebben átkarolnám a nyakát, aztán csüngenék rajta nulla-huszonnégyben.

Hiába, mindketten tudjuk, hogy az nem lenne túl egészséges, éppen ezért minden nap igyekszünk külön tölteni legalább pár órát. Talán csodálatosan hangozhat, hogy kettőnket csupán egy folyosó választ el egymástól, ám az, hogy szinte együtt lakunk, nem feltétlenül előnyös. Még elég fiatal a kapcsolatunk, ráadásul ezer más dolgunk is akad, mint egymás bámulása. Neki ott az alakulóban lévő bandája, nekem a versírás, a tanulás pedig mindkettőnknek.

A második ok pont ebből következik. Akármennyire is nevetségesen hangzik, nem tudok tanulni, mert nyomaszt, hogy nem tanulok eleget. Egyszerűen képtelen vagyok két-három óránál többet foglalkozni a tananyaggal. Ha túllépem ezt az időkorlátot, leblokkol az agyam és újra megtelik minden egyébbel. Teljesen butának érzem magam, reménytelen esetnek, nagy álmokkal. Hamarosan itt az ideje, hogy eldöntsem, szeretnék-e plusz órákat felvenni jövőre, és ha igen, mik legyenek azok.

Biológiának és kémiának kellene lenniük. Kellene, de tudom, úgyis képtelen volnék teljesíteni. Nem vagyok túl nagy koponya, ha valami megy is, csak a magolás miatt. Nem is értem, miért szeretnék orvos lenni. Esélyem sincs azzá válni.

Tulajdonképpen minden sokkal egyszerűbb lenne, ha hagynám az egészet, és új célokat tűznék ki magam elé. A gond csak az, hogy akármennyire is reménytelennek tűnik a helyzet, elengedni sem tudom az álmaimat, ez pedig meglehetősen bosszantó. Ahogy Giliam mondaná, elképesztő vagyok.

Na, igen. Elképesztően szerencsétlen.

És, ha ez nem lenne elég, itt van még az ő „új" haverja, David is, akit egyszerűen nem tudok kitessékelni a gondolataim közül. Valamiért állandóan megjelenik előttem az arca, az a szomorúság a szemeiben... pedig még csak nem is ismerem! A probléma az, hogy borzasztó esetlen vagyok, egyáltalán nem tudok mit kezdeni az ilyen helyzetekkel. Szeretnék tenni valamit, mert nem bírom elnézni, ha valaki rosszul érzi magát, ám minden alkalommal azt tapasztalom, hogy szörnyű segítség vagyok. Aztán ki tudja, lehet, semmi baja nincs, bár ezt azért elég erősen kétlem.

Ah, túl sok minden van a fejemben, de egyik sem az a rohadt fizika!

Sóhajtok egyet. Egyszerűen nem megy. Nem tudom felfogni. Hiába olvasom el egyszer, kétszer, majd harmadszor is, mintha kínaiul lenne. Megragadom a füzetem, és indulatosan földhöz vágom. Elegem van. Miért kell nekem ezzel foglalkoznom?

Feljebb tekerem a hangerőt, az épp nagyban üvöltő Falling Sky-t énekelve igyekszem lenyugtatni magam. Habár a szöveg nem a célnak leginkább megfelelő, az énekhangom pedig még a kanmacska-szintet sem üti meg, pár torokgyötrő hörgés-utánzat szélnek eresztése után határozottan jobb kedvem támad. Egész klassz koncertet adok a szűk kollégiumi helyiség falai között. Idővel még közönségem is érkezik, River személyében, aki jobban ért a belépőkhöz, mint én bármihez az életben.