Repedések

Epilógus - Skillet

Prissy

Csak egy valami rosszabb annál, mikor egy teljes nyárra össze vagy zárva az állandóan elégedetlen szüleiddel. Az, mikor emellett még el is akarnak rángatni a kollégáikhoz vendégségbe, és elvárják, hogy a „nagy alkalom" erejére az egész megjelenésedet megváltoztasd. Amikor alapból sem telhet el egy nap sem vita nélkül, akkor közbejön ez és... nos...

– ...és légyszíves, Prissy, próbálj meg egy kicsit kevésbé kifogásolhatóan megjelenni majd, rendben?

– Mi van? – tárom szét a karjaimat egészen ingerülten. – Mi az, hogy kevésbé kifogásolhatóan? Most azt mondod, hogy úgy nézek ki, mint egy ku-

– Nem, Prissy, ezt nem mondtam – rázza meg a fejét apukám hasonló érzelmekkel a tekintetében. Imádom, amikor veszekszünk. Olyan jó kis program. Tartalmas és minőségi. Soha nem is kívántam, hogy néha azért normálisan is tudjunk beszélgetni egymással, vagy hasonló. Miért is kívántam volna? Teljesen normális, hogy mindig mindent ordibálva rendezünk le egymás között. – De azt be kell látnod, hogy az öltözködésed egy kicsit extrém, a kollégám pedig még nálam is konzervatívabb. Én türelmesen kivárom, amíg kinősz ebből a korszakból, de ő nem ismer, és jó benyomást kell tenned rá, amibe nem férnek bele a tini hülyeségeid.

„Jó benyomást". Mintha állásinterjúra készülnék!

– Ezek nem hülyeségek – állapítom meg dühösen szikrázó szemekkel. – Nem tűnt fel, hogy amióta így nézek ki, sokkal jobban érzem magam a bőrömben?

Hülye kérdés. Dehogy tűnt fel neki. Soha, semmit nem vesz észre. Nem vette észre a mélypontomat sem, ezért nyilván a javulás sem szúrt szemet neki.

– Most azért csinálod ezt, mert szétmentetek Giliammel? Prissy, mondtam, hogy mindenkinek csalódnia kell egyszer. Ez teljesen normális – a falra tudnék mászni ettől a kioktató hangsúlyozástól. Persze. Az rohadtul nem érdekli, mi van velem, de amikor csak lehet, felhozza Giliamet, mert rá mindent rá lehet kenni. Ő lett a jokere az utóbbi időben; mikor bedobja a veszekedésünkbe, nyert ügye van. Innentől kábé nem is szólalhatok meg, mert úgyis csak a csalódott kamasz hisztimet nyomnám le, amire már nem kíváncsi, mert eleget hallgatta. Ez persze nem igaz, hisz' az elejétől visszautasít, esélyt sem ad arra, hogy megosszak vele valamit, amikor pedig mégis megpróbálom, akkor szerinte lényegtelen dolgokon hisztizem. Nem is tudom, volt-e valaha olyan, mikor nem kioktatott arról, mekkora idő- és energiapocsékolás a problémáimról beszélni, hanem leült és meghallgatott, ítélkezés nélkül.

Én persze mindig meghallgatom őt, és, ha akarnék, sem ítélkezhetnék, ami rohadt igazságtalan, tekintve, hogy neki ott a felesége, akinek lelkizhet, nekem pedig épp most esett ki pont az a személy az életemből, akivel ezt megtehetném.

– Giliamnek rohadtul semmi köze nincs ehhez. És nem mentünk szét. Ezt is mondtam már. De nem baj, ha nem emlékszel. Már megszoktam – igyekszem tartani magam, de lassan belépünk a következő fázisba. Az első a feszültségnövelés, a második az üvöltözős rész, és most jön a harmadik, a sírós, amikor én általában elveszítem a veszekedést, mert egy síró lányt senki nem képes komolyan venni, aztán átlépünk a negyedikbe, abba, amiben nem szólunk egymáshoz többet, s abban is maradunk, egészen a következő első fázisig.

Sebaj. Már ezt is megszoktam.

– Csak szedd ki azokat a nyamvadt piercingeket a szádból, és vegyél fel valami színeset, mikor ebédelni megyünk, jó!? Nem gyászvacsora lesz, hanem vendégség. És a hajadat is fogd fel, vagy fond be, hogy ne legyen olyan feltűnő. Értetted? – folytatja, figyelembe sem véve, amit mondok. Csak a szokásos.