Repedések

Negyedik rész - Halestorm - 18.

Prissy

Annyi minden van, ami megváltozott bennem év eleje óta. Mondhatni egészen más ember lettem. És azt hiszem, jobb értelemben. Kicsit komolyodtam, kicsivel többet értek a világ dolgainak működéséből. Persze még így sem közelítem meg a nálam csupán másfél évvel idősebb Mimosa érettségi szintjét, mégis úgy érzem, ha a szeptemberi Prissy látna most engem, el lenne képedve azon, mennyire más lettem csupán pár hónap alatt. Egy rettenetesen éretlen, gyerekes kislányból egy olyan fiatallá váltam, aki valamennyire már kilát a saját kis univerzumából. Kevesebb krimit búj, és többet foglalkozik a környezetében lévők érzéseivel. Nem veszi alapvetőnek a kapcsolatait, és nem esik teljesen pánikba, mikor nehézségekkel kerül szembe. Bőven van mit még tanulnia, de jó úton halad a megértés és megérés felé. És, nem utolsó sorban, sokkal jobban meg van elégedve önmagával, mint kilenc hónappal ezelőtt. Újjászületett. A nagy rakás szerencsétlenségből csupán egy apró halom maradt hátra. A következő években pedig ezt is el fogja majd takarítani.

Legalábbis nagyon bízom benne.

Ez az új Prissy elképesztő dolgokra képes, de ahhoz, ami előtte áll, sokkal többre van szüksége, mint egy csipetnyi önbizalom és egy hangyányi emberismeret. Hiába repült el a tanév valódi tanulásra és tanításra szánt utolsó egy-másfél hete meglepően gyorsan, az érzelmi krízis, amibe a barátom kapcsán kerültem, még koránt sem ért véget. Mindennél jobban szeretnék pontot tenni az ügy végére, de egyszerűen ötletem sincsen, hol kezdjem megrajzolni azt a bosszantóan jelentőségteljes karaktert. Az a baj, hogy bizonyos időközönként elhiszem, jobbra fog fordulni a sorsunk, aztán újra meg újra csalódnom kell, és belátni, abban az állapotban, amiben most vagyunk, javulni egész biztosan nem fog, akármennyire is szeretném. Olyan durván megrekedtünk ebben a helyzetben. Egy hatalmas ütés is csak nehézkesen tudna kiugrasztani minket belőle.

Attól félek, előbb-utóbb szükség lesz rá.

Giliam, hiába noszogatom erősen, nem érez kellő motivációt a változtatásra. David szintén nem. Amíg viszont ők ketten továbbra is megrögzötten ragaszkodnak a pozíciójukhoz, én nemigen tudok mást tenni, mint könyörögni a barátomnak, a párnámba sikoltozni és haldokolni a migrénjeim közben.

Rohadt tehetetlen vagyok, és nincs is igazán kihez fordulnom az ügyben. Mimosát már meghallgattam, az ő tanácsai viszont továbbra is nagyon drasztikusnak érződnek a számomra. A szüleimre nem számíthatok, nekik nem is lehet lelkizni, mert mindig vagy élből elutasítanak, vagy megpróbálják elmagyarázni, mennyire kicsinyesek a problémáim, anélkül, hogy egyszer is figyelmesen végighallgatnának.

Mert én mindent csak felfújok. És nekik egyébként is sokkal nagyobb gondjaik vannak az enyéimnél, úgyhogy inkább hagyjam őket békén a hisztimmel.

Violet is eszembe jutott, de őt is hamar elvetettem, és nem csak azért, mert – sajnos – amióta River visszatért az életembe, nem töltünk együtt annyi időt, mint azelőtt, hanem, mert egyszerűen nem merek neki Davidre panaszkodni.

Kicsit olyan ez, mint a Kira-ügy. Érzem, hogy a lány nagyon közel engedte a szívéhez őt, ezáltal rendkívül fontossá vált a számára, és le merném fogadni, nem szívesen hallana róla semmi rosszat. És ki vagyok én, hogy eldöntsem, mi jogos és mi nem jogos vád valaki ellen? Igen, az én életemet tagadhatatlanul megnehezíti, Violetre viszont egészen más hatást gyakorol, efölött pedig nem lehet csak úgy eltekinteni.

Ráadásul emlékezteti valakire, akit szeretett. Nem szívesen mocskolnám be az emlékeit.

Azért finoman mégiscsak megpróbáltam beadagolni neki a helyzetet, csak, hogy tudjon róla. Ne érezze úgy, nem bízom benne, és már nincsen rá szükségem, mert igenis van. Nem azért barátkoztam össze vele, hogy legyen valakim, amíg Kira és River próbálnak úgy tenni, mintha nem léteznék, hanem, mert megszerettem őt. Nem mindig könnyű vele sem, de nem fogok róla olyan szívtelen módon elfeledkezni, mint a fent említett két lányról. Már tudom, a barátság nem mindig kölcsönös jót jelent, sőt, néha annak pont az ellentétjét. Nem vidámítjuk egymást, hanem együtt mászunk a szarban. Nem lehet, hogy az egyik fél mindig aktív, a másik pedig csak passzívan követi őt mindenhova. Kölcsönösen kell dolgozni a kapcsolaton, ha kell, vért izzadva, kínkeserves pillanatokat átélve újra és újra feléleszteni a tüzét, mikor az kialudni látszik. Időben észrevenni, ha már nem lobog annyira, és tenni a teljes kimerülés ellen. Nem elengedni, hanem ragaszkodni hozzá erősen.