Repedések

Negyedik rész - Halestorm - 1.

Prissy

Mikor a hírhedt irodalomtanárunk ismételten felbukkan a teremben az óra kezdetét jelző csengőszót követően, a levegő érezhetően megfagy körülöttünk. Ha valamire, erre aztán egyáltalán nem számítottam. Ötletem sincs, mit keres itt, de kíváncsi lennék rá, ki adott neki engedélyt arra, hogy újra betegye ide a lábát. Már a lelkesnek nem igazán nevezhető fogadtatásából is látszik, mennyire nem látjuk viszont szívesen, nem kellene úgy sündörögnie volt asztala körül, mintha még mindig az iskolához tartozna.

A rengeteg, rengeteg lyukasórának köszönhetően hatalmas általános ülésrendi káosz alakult ki az osztályban az elmúlt időszakban, így végre lehetőségem akadt békében elhagyni Kirát, és átpártolni Violethez, aki ezzel Ian mellé száműzte Dennyt, kiszorítva ezzel Kevint a helyéről, aki úgy határozott, befurakszik Red padjába Scott mellé, ezzel David jobbjára költöztetve a fiút, aki végül nem is járt olyan rosszul. Igaz, egyelőre David nincs itt, – és, hogy őszinte legyek, fogalmam sincsen, miért – de szerintem egyiküknek sem lesz ellenére majd egymás mellett ülni. Mindketten olyan hátsó padban szundikáló típusok, ráadásul még jóban is vannak, szóval, ha úgy vesszük, duplán jól jártam ezzel a párcserével. Azt hiszem, Kirát sem zavarja a dolog különösebben, hisz', amint felismerte a lehetőséget, átmigrált Ingridhez. Cindy pedig, aki egész eddig zongorista osztálytársunkat boldogította, elsajátította azt a padot, ahol eredetileg Kira és én ültünk.

A többiek maradtak az eredeti helyükön.

Látni a férfin, kicsit összezavarja a változás, ami nem csoda, hisz' év eleje óta változatlanul ültünk egymás mellett. A tanároknak sokszor nagyon nehéz megbarátkozni az új ülésrenddel – neki, úgy hiszem, most különösen frusztráló ez az áthelyeződés. Ám mivel engem meg ő frusztrál különösen, nem esik meg rajta a szívem. Igyekszem a lehető legerősebben ignorálni, tehát úgy cselekedni, mint mindenki más is az osztályban, kivéve talán Rivert, aki olyasféle képet vág, mint aki szellemet látott. Boldognak tűnik, de közben rettentően össze van zavarodva. Remélem, azért tartani fogja magát, és nem omlik a karjaiba. Az eléggé illúzióromboló lenne.

Pár percig értetlenül szemlélem őt, majd megrántom a vállam, és visszafordulok a dalos füzetemhez. Biztos csak nosztalgiázni jött be, vagy hasonló. Vajon milyen érzést kelthet benne a tudat, miszerint David nincs köztünk? Elhúzom a szám, ráharapok a tollam végére – találnom kéne egy rímet egy szóra, amit semmiképpen nem szeretnék kihúzni a versemből.

Hirtelen – legnagyobb meglepetésemre – magához szólít, minden előjel nélkül, tekintetében őszinte kíváncsisággal. Még egy bugyuta indokot sem tudok kitalálni, amiért a tanári asztalhoz rendelhetett, annyi idő alatt, míg odaérek hozzá. Kicsi a terem, alacsony az osztálylétszám, kevés a pad. Egy pillanat alatt mellé diffundálok. Amennyire távolságtartó vele szemben mindenki, talán szükség is van erre a jégtörő koncentrációkiegyenlítésre. Akkor is, ha semmi kedvem nincs az ezt elérő személy szerepében lenni.

– Nem is tudtam, hogy költesz, Prissy – in medias res módon, csak ennyit közöl velem, majd várja a reakciómat.

Mivel még mindig haragszom rá, csak odamorgok neki valami olyasmit, hogy „Hát, én igen.", és igyekszem semmi jelét sem mutatni annak, mennyire meglepett ezzel, hisz' hiába vágytam erre mindeddig, most már nem szeretném, hogy elismerjen. Azóta megváltoztak a dolgok. Nekem ilyen ember elismerése nem kell.

– Megkaptam River regényét, és olvastam a verseid egy részét – magyarázza csevegő hangsúllyal. – Nagyon ügyes vagy. Miért nem tudtam erről eddig?