Repedések

Negyedik rész - Halestorm - 12.

Prissy

Egymás kezét fogjuk, mikor leszállunk a buszról, egymás kezét fogjuk az iskola felé menet, és még mindig egymás kezét fogjuk, mikor belépünk az aulába. Ez az, amit most tennünk kéne. Fogni egymás kezét.

De nem tesszük.

A buszon lezajlott beszélgetés után egyikünk sem tud mit kezdeni önmagával és kettőnkkel. A feszültség fullasztó, a csend észvesztő. Szeretnék mondani neki valamit, de fogalmam sincs, mit. Szeretném, ha tisztában lenne vele, teljesen mindegy, milyen hatást gyakorol rám, mellette akarok maradni. Eszem ágában sincs másképp cselekedni. De hogy tudassam ezt vele? Ha túl sokat lógok majd a nyakán, az gyanús lesz, ha teret adok neki, félre fogja érteni. Természetesen kéne viselkednünk, de lehetséges az egyáltalán ebben a helyzetben?

Szótlanul sétálunk fel a kollégiumba. A szobáinkban való lepakolás idejére elválunk egymástól; borzasztó, mennyire megkönnyebbülök, mikor végre fellélegezhetek egy kicsit. River és Kira még nem érkeztek meg, így teljesen egyedül vagyok a helyiségben. Szívesen sírnék most egyet, csak hogy legalább valamennyit kiadhassak a bennem lévő feszültségből, de nyilván nem megy, csak olyankor, mikor nem szabadna. Mit tegyek? Sikítsak a párnámba, mint a filmekben szokták tenni? Vajon az segít?

Elég placebonak tűnik a dolog, de egy próbát azért megér. Ideges mozdulatokkal helyet foglalok az ágyamon, megragadom a párnámat, majd az arcom elé emelem. Olyan idétlen, amit csinálok. Mi lesz, ha rám nyit valaki? Mondjuk Kira? Óvatosan visszateszem a párnát az ágy fejtámlája elé. Aztán újra érte nyúlok. Ne már, Prissy, ne legyél ennyire szánalmas. Őszintén, tudnál még lejjebb süllyedni Kira szemeiben? És mi van akkor, ha igen? Ki ő?

Veszek egy mély, nagyon mély lélegzetet, erősen az arcomba nyomom a párnát, és sikítok, olyan hangosan és hosszan, amennyire az tőlem és a gyengécske tüdőmtől kitelik. Annyira nem rossz érzés. Lehet, többször kéne ezt csinálnom.

– Prissy, minden oké?

Ezek szerint valamit mégiscsak elrontottam. Kihallatszott.

Giliam rendkívül összezavarodott tekintettel ácsorog az ajtóban, magyarázatra várva. Na, igen, ezért nem kellett volna belesikítani a párnába. Tudtam én, hogy nem lesz ez így jó. Miért nem hallgatok néha saját magamra?

Érzem lángba borulni az arcomat. – Persze... ja... – mivel a gyilkos eszköz még mindig a kezemben van, nehezen tagadhatnám, ami az előbb történt. – Csak ki akartam próbálni, milyen érzés – húzom halvány mosolyra a szám. Felé hajítom a párnát, amit ügyesen sikerül elkapnia. – Te is kipróbálod?

– Kösz, most inkább nem – rázza meg a fejét, bár nem tűnik túl biztosnak magában.

– Biztos? – erősködöm tovább. – Egészségesebb, mint belebokszolni valamibe, vagy ilyesmi – magyarázom úgy, mintha szakértő lennék a témában.

– Ki mondta, hogy... Prissy, te valami tinisorozatot néztél a szünetben? – Giliam már teljesen elveszítette a fonalat.

Meg tudom érteni. De legalább kicsit sikerült megtörnöm a jeget kettőnk között.

– Tudod, mikor néztem utoljára sorozatot? – kapom el a párnát, amit nagylelkűen visszaszolgáltat nekem. – Nyáron Zarával.

Nem mintha nem élvezném a sorozatokat, de egyedül nincs túl sok kedvem belekezdeni egybe sem, hiába tetszik a leírásuk, a címük, vagy szimpatikus a színészgárda. Zara, az idősebbik húgom volt az én filmező-partnerem, de amióta idősebb lett, – jövőre ő is gimnazista lesz, nagyon durva! – nincs sok ideje rá, no meg, már szinte nem is lakunk együtt, így a dolog meglehetősen nehezen kivitelezhető. Szomorú, mert egyébként nagyon szeretek vele lenni, a sorozatozás pedig az egyik kedvenc közös elfoglaltságunk volt, mielőtt ide kezdtem járni. Sokat csetelünk és telefonálunk, de az mégsem ugyanolyan, mintha összebújnánk a kanapénkon egy tál keksz társaságában, és néznénk valamit, amin indokolatlan mennyiségűt nevethetünk, akkor is, ha semmi vicces nem történik benne.