Repedések

Ötödik részlet - Without Shelter - 5.

Prissy

Tulajdonképpen nem kellene, hogy meglepjen, mégis váratlanul ér, mennyire közvetlenül búcsúzkodik mindenki. Alig ismerjük még egymást, és máris ölelkezünk? Felőlem rendben van, de kicsit mégiscsak kényelmetlen érzés végigölelni az osztálytársaimat, akiknek a feléről a nevénél többet nem is tudok.

A lányokkal lényegesen egyszerűbben megy, mint a fiúkkal. Ha nem is olyan szimpatikusak, sem nehéz rávennem magam egy gyors ölelésre. Tök felszínes az egész, igen, de nem túl bonyolult. Még a magamfélék is könnyen megoldják. Ami viszont a fiúkat illeti... az már más tészta.

Mivel továbbra is próbáltam nagyon nem rájuk koncentrálni, rettenetesen tartva egy esetleges viszonzatlan szerelem bekövetkezésétől, tőlem meglehetősen szokatlan lenne, ha most csak úgy gátlástalanul hozzábújnék az összeshez, éppen ezért szép csendesen félrehúzódom, úgy téve, mint aki minden ilyesféle kötelezettségét letudta már, és csak az indulásra vár, meg talán egy-két buszozó-társra azok közül, akikkel egyfelé laknak. Hátamat idegesen a falnak vetem, tekintetemet pedig az iskolaudvar felé vezetem, és rendületlenül rajta is tartom, egészen, míg egy számomra nem túl ismert hang a nevemen nem szólít:

– Szia, Prissy! Most már mi is megyünk.

Zavartan feléjük pillantok. Egy másodperc alatt sikerül beazonosítanom őket. Connor és Giliam azok, akik a miénkkel szembeni szobába költöztek be. Nem nagyon ismerem őket, annyit viszont már megfigyeltem ebben az egy hétben és a gólyatáborban, hogy a két fiú igencsak közel áll egymáshoz, és mindketten az osztály rocker/metalhead csoportját erősítik. Connor tipikusan az a srác, akinek ragasztószalaggal sem lehet betapasztani a száját, ha egyszer belelendül a beszédbe, Giliam pedig az, aki ezt végtelen türelemmel képes elviselni. Mindketten elég nyitottak és barátságosak, bár úgy érzem, Connor különösebben nincs oda értem, ami nem csoda, hiszen jelenleg ő legnépszerűbb fiú az osztályban, én magam pedig sosem tartoztam a közkedvelt lányok közé. Igazából eléggé meglep, hogy most így idejöttek hozzám. Egyáltalán nem számítottam rá.

– Sziasztok – mosolygok rájuk félszegen, aztán hozzájuk lépek egy kínos ölelésre, amint észreveszem rajtuk az eziránti udvarias szándékot. Egek, most tényleg, mi szükség erre? Már a gondolatától is kellemetlenül érzem magam. Egyedül azért teszem meg, mert nem akarok kilógni a sorból. Ha mindenki más ölelkezik, nekem is érdemes így cselekednem. A végén még azt hiszik, annyira emberutáló vagyok, mint Red, akit természetesen nem látni sehol. Miért nem lepődöm meg rajta?

Jó lenne tudni, hova bújt el. Tudtommal együtt utaznak a bátyjával, aki pedig még javában cseverészik Ameyvel egy pár lépésnyire tőlem. Én is oda akarok rejtőzni a legközelebbi alkalommal.

Ahogy a minimális követelményeket teljesítve, minden érzelemtől mentesen összeölelkezünk Connorral, egy pillanatra még a hideg is kiráz. Szerintem ez még csak nem is egészséges. Nekem legalábbis. Egy ilyen jelenet után egész hétvégén kúrálhatom majd magam otthon a szobámban, behúzott függönyökkel, bezárt ajtóval, Release The Panic-ot üvöltetve. Istenem... lehet, hogy mégis úgy utálom az embereket, mint Red.

Aztán Giliammel is végig kell csinálnom az egészet. Nála ez egy hajszálnyival kevésbé feszélyező, mert borzasztó kedvesen mosolyog rám, ám a tény, miszerint egy nagyjából teljesen random embert ölelek meg éppen, továbbra sem villanyoz fel túlzottan. Igyekszem olyan barátságosan viselkedni, mint ő, de rettentően ég a képem, a mozdulataim pedig elég robotszerűek. Túl sok élet nincs ebben a gesztusban – legalábbis az enyémben nem. Ötletem sincs, neki miért nem kínos ez az egész, főleg, mert velem ölelkezik, nem Ameyvel vagy Ingriddel, de lenyűgöz az odaadása, hiába van szó valami egészen jelentéktelen kis dologról.