Repedések

Negyedik rész - Halestorm - 14.

Prissy

Hát eljött ez a nap is.

Nem is tudom, amit érzek, izgalom-e vagy rettegés. Talán a kettő keveréke. Hamarosan elkezdődik az ünnepség, én pedig nagyon nem állok rá készen lelkileg.

Úgy kellett leerőltetnem a torkomon a reggelimet, ami egyszer csaknem vissza is jött. Nem szeretnék elájulni a színpadon, így muszáj volt ennem, de ettől még egyáltalán nem esett jól. Most már a ruhámat próbálgatom, azt a visszafogott fekete szettet, amelyet Violet és River segítségével állítottam össze, kemény kritikát kérve tőlük az összhatást illetően. Olyat szerettem volna választani, amely a lehető legkevésbé kifogásolható. A hajszínem miatt így is rohadtul ki fogok lógni a többi, mondhatni tökéletes előadó közül, nem akarok az elkerülhetetlennél nagyobb felháborodást kelteni azon tanárok körében, akiket ez egyébként is váratlanul fog érni, és le merném fogadni, jól megbotránkoznak majd rajtam.

A ruhám ugyan korom fekete, de meglehetősen egyszerű, nincs rajta egy tüske, csat vagy halálfej sem, Rivertől pedig kaptam egy alkalmi cipőt, amiben elég kényelmetlenül érzem magam, de ez volt még a lehető legkedvezőbb opció az összes közül, ami szóba jött. Nekem nincsenek igazán csinos lábbelijeim, „ünnepi"-címen mindig is egy csipkés városi cipőt hordtam, River gyűjteményének többi darabja pedig számomra már túlontúl elegáns és... úgy sok.

Ez van. Valakinél a nagyobb mennyiségű tüske és smink veri ki a biztosítékot, valakinél pedig a feleslegben lévő csillám, a tűsarok és bőrbe nyomott párducminta.

Úgy indulok meg a színházterem felé, mint egy szerencsétlen bohóc. Igyekszem stabilan megállni a lábaimon, de még ennek a viszonylag egyszerű cipőnek is elég nagy sarka van a bokatörés kockázatához. Miért nem lehet telitalpú? River hogy képes ezekben járni? Kellemetlen sóhajaimtól visszhangzik az egyébként üresen pangó kollégiumépület. Már mindenki a színházteremben van, habár az előadás hivatalosan csak negyed óra múlva veszi kezdetét. Nincs hova sietnem, ötödik fellépő vagyok, még vagy harminc percem van szarrá görcsölni magam. Idegesen nyomorgatom a kezemben lógó papírcsomót. A beszédem. A nagy lehetőségem önmagam megmutatására.

Vagy talán életem baklövése.

Kicsit másképp alakultak a dolgok, mint eredetileg elterveztem. Úgy volt, hogy elmondom a beszédemet, utána pedig a versemet is elszavalom, de az ofő úgy vélte, talán sok leszek így egyszerre, ezért arra kért, próbáljak találni valakit magam mellé, akivel elfelezhetem a fellépésemet. Először megkérdezte, melyiket szeretném inkább én előadni. Nem kellett sokat gondolkodnom rajta. A beszédet. Olyan személyes, olyan fontos lett a számomra, nem engedhetem meg, hogy más mondja el. A versem premierfelolvasásának jogát pedig végül Violet nyerte el.

Elképesztő. Gondolta volna ezt valaha bárki is? Az évfolyamunk két legkevésbé szociális lánydiákja fellép az alapítási ünnepségen, ráadásul még csak nem is kényszerből. Hihetetlen, de tényleg.

Azért nem volt könnyű menet Violetet rávenni, hogy elvállalja. Az osztályból kellett találnom valakit, egy lányt, aki hitelesen tudja előadni, aki hasonló stílusban tenné ezt, mint én, és nem utolsó sorban, aki hajlandó rá. Ezek voltak a feltételek, amelyeket az osztályfőnök megszabott. Sok választási lehetőségem nem volt. Cindyt és Kirát élből kilőttem, Ingridet szintén, Ameyt is, a végére már csak Melanie, River és Violet maradtak. Melanie fogalmam sincs, milyen versmondó, de nem tűnt olyannak, aki képes lenne hitelesen átadni az érzéseket, amelyeket beleszőttem a költeménybe, River pedig kicsit túlságosan is dramatikus tud lenni. Tehát Violetnek igazából nem volt választása. Egyáltalán nem szeretett volna fellépni, de végül sikerült rávennünk őt a tanárnővel.