Repedések

Harmadik rész - Within Temptation - 18.

David

Otthonos színek, idegen érzés, hideg csend.

Eszembe sem jutna az anyósülésen helyet foglalni, a hátsóak sem csábítanak jobban, ám fekete szövetborításuk, a sötétített ablakok okozta félhomály és a kellő légzési távolság mégis magához vonz. Nem szeretek itt lenni, de egyértelműen kijelenthető: nem lógok ki innen.

Nem mintha lenne választásom. A két rossz közül pedig azért inkább a kisebbik mellett döntök. Egy jól ismert autóba ülök be, ám mintha a légüres, jobb híján csenddel kitöltött, fullasztó semmibe ugrottam volna; körülöttem minden sötét és végtelenül zárt. Úgy érzem, nem érzek semmit, ám valahogy mégis minden fáj.

Becsapódik az első ajtó, a fejem a hátsónak dől. Érzem, amint a viharfelhők egyre gyűlnek körülöttünk. Tudom, meg fog szólítani, és számon fog kérni, amihez most aztán tényleg semmi erőm nincs.

A kulcs elfordításának zörejét a motor kellemetlen felmordulása követi. Azt pedig a számonkérés.

Annyira tudtam.

– Megígértél valamit. Én pedig elhittem. Mi történt? – kérdezi idegesen. Sokkal inkább aggódó, mintsem dühös, de mégis kihallom a hangjából azt a bosszúságot, amit igyekszik visszafojtani. Nagyon elege lehet belőlem. Ezzel pedig nincs egyedül.

Nem felelek semmit. Arcomat még erősebben a kocsiajtónak szorítom, hallgatom az út és a jármű zúgását, és mindennél jobban igyekszem elcsitítani a zajokat a fejemben. A gondolataim durván ostoroznak, részben az irodalomtanárunk, részben a saját szavaimmal.

– Ne csináld ezt. Azért kérdezem, mert érdekel, hogy mi van veled – fordul hátra egy pillanatra, továbbra is csendes füstölgésben.

Egy másodperc erejére én is rátekintek.

– Tudom.

Csend.

Vajon meglepte a válaszom? Még mindig nem ismer eléggé?

Sóhaj.

– Nem haragszom rád, David. Csak szomorú vagyok – állapítja meg. Elhúzom a szám. Nem is én lennék, ha nem okoznék neki fájdalmat. – Ez nyilván nem a te hibád, miért akarnál rosszabbul lenni, mint amúgy? – folytatja. Költői kérdésként intézi hozzám utóbbi mondatát, mégis érzem a bizonytalanságot benne, mintha sejtené, mennyire mélyre süllyedtem az elmúlt időszakban. Mintha megerősítésre várna. Tudni szeretné, tényleg újra a fejembe vettem-e, megteszem, amit tavaly nem sikerült.

– Mert öngyilkos akartam lenni – érkezik a hideg válasz. Ezzel valójában nem mondok semmit. Időhatározó hiányában ez a megállapítás bármikorra utalhat. Múlt nyárra ugyanúgy, mint tegnap délutánra. És ez kicsit sem nyugtatja meg őt.

– Mármint tavaly – egészít ki rögtön.

– Igen.

A hangom lebuktat. Szinte érzem, ahogy megfagy idebent a levegő. Most biztosan csodálatos szitokszók keringenek a fejében. Na, mindegy. Előbb-utóbb úgyis kiderült volna.

– Istenem... – préseli ki magából idegtépően halkan. Sokáig úgy tűnik, nem fog hozzátenni semmit, ám végül mégis kiegészíti a következővel: – Ugye tudod, hogy nagyon felelőtlen lenne a részemről, ha hagynám ezt kettőnk közt maradni? – ez az, amit nem akartam hallani. Rögtön magamhoz térek kábult állapotomból, és tiltakozni kezdek. Nem akarom. Nem bírom végigcsinálni. Hiszen nincs semmi értelme – amint látható.

– És mi van, ha nem leszek jobban? – kérdezem indulatosan. – Ha sosem leszek jobban? Nem csinálhatjuk ezt örökké! – örökké. Vajon mit jelent ez a szó igazából? Időt vagy érzést határol be? Mert én úgy érzem, már egy örökkévalóság óta szenvedek, viszont lehet, az még csak el sem kezdődött. Belegondolni is félelmetes, milyen hosszadalmas kínlódás állhat még előttem, és még ennél is rémisztőbb a tudat; senki sem garantálhatja, hogy bármikor is véget ér majd ez a borzalom.