Repedések

Harmadik rész - Within Temptation - 16.

David

Félek. Azt hiszem, jobban, mint eddig bármikor.

Még magamnak sem merem bevallani, miért, mert akkor arra kell gondolnom. Arra a pár szörnyű pillanatra, melyek örökké megváltoztatták az életemet, és melyek még mindig oly' élesen élnek az emlékezetemben, mintha néhány másodpercnél több idő nem is telt volna el azóta, hogy beleégették magukat oda. Rettenetes, borzalmas képek, mondatfoszlányok és fájdalom – lelki és fizikai egyaránt; egyik erősebb, mint a másik. Ezek terhét cipelem nap, mint nap. Valóban annyira meglepő lenne, hogy olyan sokszor fel akarom adni? Nem tudok így élni. Minden energiámat elemészti a súly, amit valahogy meg kell tartanom.

Borzalmasan megerőltető egyben tartani magamat. Ha visszagondolok azokra az időkre, mikor még rendszeresen edzettem, semmi, még a legfárasztóbb, legkeményebb időszakok sem értek a közelébe ennek. Össze sem lehet őket hasonlítani. Ráadásul, míg az edzést követően büszkén nézhettem végig magamon a tükörben, mostani helyzetemben jó, ha nem fordul fel a gyomrom egyáltalán a ténytől, miszerint én én vagyok.

Nem a hozzáállásom miatt. Nem azért, mert örömet okoz, ha sajnáltathatom magamat. Egyszerűen... nem telik az erőmből a változtatásra. Szeretném szeretni magam, legalább feleannyira, mint régen, de nem látom okát, miért kéne. Ahhoz pedig, hogy megpróbáljam józanul végiggondolni mindezt, energia kell. Lelki erő, egy kevés pozitivitás, valami, ami átlendít a hatalmas kőfalon, amelyet a depressziómmal kézen fogva építettem, és amely nem engedi, hogy kapcsolatot teremtsek a világgal.

Nem is kőből van igazából, hisz' valamennyire áttetszik, inkább üvegből, mely mögül első osztályú helyről nézhetem végig a dolgok széthullását magam körül – emiatt pedig én is darabokra hullok.

Tudom, hogy beteg vagyok, orvosi papírjaim is vannak róla, ez azonban így önmagában nem ér sokat. Attól még, hogy felfedezik nálam a depresszió meglehetősen szembetűnő tüneteit, és közlik velem a dolgot, nem fogok egyik pillanatról a másikra megváltozni, mert ugyanúgy fáj, ugyanúgy emészt, ugyanannyira elviselhetetlen. Ha nem jobban.

Nagyon kétségbe voltam esve, mikor először írtak fel nekem rá gyógyszert. Mélyen belül persze rég tisztában voltam azzal, a viselkedésem és állandó sötét hangulatom bőven túlmutattak a gyász jellemzőin, mégis nehezemre esett elfogadni a tényt önmagammal kapcsolatban. Gyengének, megszégyenültnek, üresnek éreztem magam. Utáltam a nagybátyámat, amiért úgy döntött, látnia kell egy orvosnak, és utáltam magamat, amiért utáltam egy olyan embert, aki csak jót akart nekem, és akit anyukám úgy szeretett.

Akkoriban még nem távolodtunk el Stevennel egymástól annyira, mivel még azt a fázist éltük, mikor a fiú inkább vigasztalni akart, és nem tanácsokat adni. Szerintem már jól tudta az idő tájt is, hogy elég rossz irányba tartok, melynek rémes következményei lehetnek, de nem volt bátorsága ezt megjegyezni. Csak akkor mert figyelmeztetni, mikor már jól láthatóan egy hajszál választott el az öngyilkosságtól.

Úgy haragudtam rá. Nem akartam, hogy mások észrevegyék rajtam a változásokat, de mit is vártam igazából? Steven volt a legjobb barátom, jobban ismert, mint bárki más. Egy dolgot viszont nem vett észre. Azt, hogy csakis miatta és Brittany miatt nem próbáltam meg véget vetni az életemnek. Amíg ők mellettem vannak, így gondolkodtam, addig erős maradok. Aztán elűztem őket magamtól. Tudatosan vagy tudat alatt... ki tudja? Egy biztos: végre szabaddá vált előttem az út. Semmi és senki nem állt már közöttem és az öngyilkosságom között.

Mindez azonban már csak következménye volt a fő borzalmaknak, melyek szintúgy következményei voltak olyan történéseknek, amelyekről nincsenek információim. Nem tudom, a rendőrség vajon jutott-e végül valamire. Nekem semmit nem mondanak. Nem tudom, miért haltak meg a szüleim, mert senki nem beszél nekem róla. Talán attól tartanak, nem lennék képes feldolgozni. Talán így is lenne. De nem kaphatnék mégis egy esélyt? Egy gesztust, ami azt sugallja felém: „David, hiszünk benned"? Mégiscsak... ez olyan igazságtalan...