Repedések

Első rész - Beyond The Black - 10.

Prissy

Másnap igyekszem elkerülni Davidet. Nem tudom, mit gondolhat rólam, lehet, hogy haragszik rám, lehet, nem is akar látni. Persze, szóba jöhet, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, de ennek nem látom sok esélyét. A tegnap történteket nem lehet csak úgy elfelejteni, nem megtörténtté tenni. Úgy hiszem, mindkettőnknek megrázó volt az eset, de neki biztosan sokkal rosszabb élmény lehetett, mint nekem.

Szeretném másfelé terelni a gondolataimat. Nehezen megy, egy ilyen dolgot az ember szinte képtelen kiverni a fejéből, éppen ezért minden lehetséges pillanatot Giliam mellett töltök. Amíg vele vagyok, könnyű nem másra koncentrálni. Sajnos a legtöbb órán azonban nem ülök a közelében, így azok alatt rajzolgatok, dalszövegeket írok, újra meg újra megállapítom magamban, mennyire szerencsétlen vagyok. A dolgozataim között, amiket kikapok, egy jeles sincsen, és kémián is jócskán beégetem magam – természetesen David sem maradhat ki a történetből.

A tanár felszólít, hogy rendezzek egy egyenletet, de azt sem tudom, milyen órán vagyok. Alapesetben figyelni szoktam kémián, így elég rosszul érzem magam, mikor közölnöm kell az oktatóval, fogalmam sincs, miről van szó. Összeráncolja a homlokát, majd lövell felém egy „És te így akarsz jövőre emelt kémiát tanulni?"-pillantást, amitől jócskán elszégyellem magam. Lángol az egész arcom. Utálom ezt.

Azt gondolnám, ezzel véget érnek megaláztatásaim, de rá kell jönnöm: ez még csak a kezdet.

David kellemesen szundikál a padján, haja az arcába hullik, háta ritmikusan emelkedik fel és süllyed le. Még a füzete sincs nyitva előtte. A tanár türelmetlenül ráparancsol, hogy azonnal keljen fel, menjen ki a táblához, és végezze el a munkát, amit én képtelen voltam megcsinálni. Egy kis ideig habozik, aztán végül vállat von, odavonszolja magát a tanár mellé, kezébe veszi a krétát, és egy pillanat alatt rendezi az egész egyenletet. Közben halkan, unott hangon magyarázza, mi miért történik. Annyira égek, mint még soha. Ezt meg hogy?

Borzasztóan irigy vagyok rá. És dühös. Ez a fiú egy igazi zseni, és így elpocsékolja a képességeit, én meg hiába töröm magam, hogy megfeleljek az elvárásoknak, sosem leszek elég jó.

Az élet rohadtul igazságtalan.

De legalább itt van nekem Giliam. Ő bármikor képes felvidítani, és az, hogy együtt lehetek egy olyan csodálatos valakivel, mint ő, ad egy kis önbizalmat. Ha visszagondolok arra, milyen volt, mikor az iskolába érkeztem, mikor kemény egy hét alatt teljesen beleszerettem annak ellenére, hogy előtte még soha nem voltam szerelmes; rettentő volt a vágyakozás, a reménytelenség, és a káosz, amit éreztem magamban.

– Még mindig ide néz? – kérdezem vörös fejjel, ajkaimba harapva, meglehetősen idegesen. A velem szemben ülő Kira nagyot sóhajtva megforgatja a szemeit.

– Te hogy a francba' akarsz bármilyen kapcsolatba is kerülni vele, ha amint megjelenik, elbújsz, mintha nem is léteznél? – tárja szét a karjait. – Osztálytársak vagytok, de szerintem azt sem tudja, ki vagy. Legalább ne takarnád el az arcodat! Hallod, ez nekem is kínos!

Az étkezőben fogyasztjuk a reggelinket, gyümölcsjoghurtot és friss zsemlét, aminek az illatától egy pillanat alatt összefut a nyál a számban. Giliam legjobb barátjával, Connorral ül egy asztalnál, éppen mögöttem, Kirával szemben. Rettentő kellemetlenül érzem magam. Nem tudok normálisan viselkedni, ha a közelében vagyok. Minden egyes cselekedetem előtt végig kell gondolnom, vajon az ő szemszögéből miképp festhetek, ha ezt és ezt csinálom, hosszú gondolatmeneteket játszok le magamban azon töprengve, vajon ő benne mi játszódhat le. Nagy valószínűséggel semmi. Igaza lehet Kirának. Talán azt sem tudja, ki vagyok.