Repedések

Első rész - Beyond The Black - 16.

Red

Meglehetősen feldúlt állapotban hagyom el a helyiséget. Szinte fel sem tudom fogni, mi történt az imént. Igaz, alig váltottunk pár szót, de azt hiszem, itt nem is igazán a kimondott dolgokon van a hangsúly.

Nem akartam, hogy ez legyen. Ha tudom, nem reagál rá, fel sem hozom a témát. Így viszont már világos, hányadán állunk. David nem akar meggyógyulni. Tényleg nem akar. Legalábbis nagyon úgy tűnik.

Gondolkodás nélkül átmasírozom Giliam és Connor szobájába. Ha valaki, Giliam biztosan tud majd segíteni. Ő jól ismeri Davidet. Hiába, én egymagam innentől már nem sokra vagyok képes. Segítségre van szükségem, és muszáj valaki olyanhoz fordulnom, akit egyébként egyáltalán nem kedvelek.

Mellőzöm a kopogást. Tulajdonképpen eszembe sem jut. Csak az időt pocsékolnám vele. Vadállat módjára berontok a helyiségbe, ahol Giliam és Prissy épp nagyban beszélgetnek valamiről.

– Mi baja van Davidnek? – térek a lényegre rögtön. A tehetetlenséggel vegyes aggodalom teljesen tönkreteszi az idegeimet. Úgy érzem, menten felrobbanok. Nagyon ritkán kerülök csak ilyen állapotba, ami még inkább kétségbe ejt. Nem tudom, hogyan kezeljem ezt a sok heves érzelmet.

Látom, hogy Giliam tekintete elkerekedik, amint így ráordítok. Erőt vesz magán, majd kimérten válaszol:

– Red, teljesen feleslegesen húzod fel magad, ettől... – ám félbeszakítom, mielőtt befejezhetné.

– Te pontosan tudod, mitől van ilyen állapotban, mégsem teszel semmit! – rettentően idegesít, ahogy ott ül abban a vacak székben, ölében Prissyvel, és látszólag teljesen hidegen hagyja, hogy David rosszabbul van, mint valaha.

Látom, mennyire igyekszik uralkodni magán, de lassan őt is hatalmába keríti a düh, tekintete szikrázik, mozdulatai idegesek. Prissy rémültnek tűnik. Barnászöld szemei kitágulnak, arca sápadt, és olyan erősen harap az ajkába, hogy attól az teljesen elfehéredik. Ötletem sincs, mi jöhetett rá, de valójában nem is nagyon érdekel.

Csak Daviden jár az agyam. Egyszerűen nem vagyok képes őt tovább ilyen állapotban látni. Eddig is nagyon depressziós volt, de mindig láttam rajta, ha csak minimálisan is, de küzdött ellene. Azon a héten, mikor a szokásosnál is lehangoltabb volt, igyekeztem jókedvre deríteni, magammal vittem a városba, hogy kicsit kimozdítsam, színt vigyek monoton hétköznapjaiba. Ugyan semmi okom nem volt rá, a hangszerboltba is betértünk. Tudtam, hogy tetszeni fog neki. Alig ismerem őt, de azt tudom, a zene, a bandái nagyon sokat jelentenek a számára. S mikor este olyan őszintén megköszönte a kis kiruccanásunkat, azt, hogy nem hagytam egyedül megrohadni a szobában, azt hittem, segítettem neki, hogy miattam javult az állapota; erre tessék, minden teljesen felesleges volt! Annyira szerettem volna tenni valamit érte.

Nem sikerült.

Miért is hittem, hogy sikerülni fog? Hisz' egy hangyányit sem értek az emberi kapcsolatokhoz... de mégis, annyira akartam hinni benne. Magam sem értem, miképp' sikerült, de barátok lettünk; fontossá vált számomra a boldogsága. Képtelen vagyok elnézni a szenvedését!

Annyira igazságtalan ez az egész. Miért van az, hogy rengeteg rémes ember egészségesen ugrándozik odakint, ő pedig már fene tudja mióta ilyen szarul van? Nagyon sérülékeny, de ő maga sosem ártana senkinek. Nem érdemli meg, hogy ilyen állapotban legyen, teljesen mindegy, mi történt a múltjában.

– Szerinted, ha tudnék, nem tennék valamit?! – fújja ki a levegőt Giliam, majd lélegez egy mélyet.

– Nem úgy tűnik – állapítom meg dühösen.