Repedések

Második rész - Fight The Fury - 2.

David

A szünet utolsó napjaiban igyekeztem összeszedni magam. Úgy ténylegesen. Például megmostam a hajam, miközben hosszú, frissítő zuhanyt vettem. Na, nem mintha eddig nem zuhanyoztam volna, de mindig csak kínkeservesen – és őszintén, kevesebbszer, mint kellett volna. Így, tisztán és cseppet emberibb külsővel kicsit azért jobban tetszettem magamnak – már ha ilyen egyáltalán lehetséges.

Viszont elkövettem egy szörnyű hibát. Ráálltam a mérlegre. Kíváncsiságból... unalomból... nem is tudom, miért. És amit láttam, elég elkeserítő. Sikerült pár pillanatra teljesen ledöbbentenem magam. Rá kellett jönnöm, mégiscsak szükség van itt valami újévi fogadalomra, hiába nem tettem már ezer éve.

Enni fogok. Ennem kell. Különben azt fogják hinni, anorexiás vagyok. Pedig én sosem terveztem ennyire lefogyni.

Egy nappal a suliba való visszautazás előtt meglehetősen szokatlan érzés telepszik rám. Izgatott vagyok? Várom, hogy újra ott lehessek? Vagy csak simán feszült vagyok, mert már látom előre, milyen nehéz lesz újra visszaszokni? Fogalmam sincs. Mindenesetre ahelyett, hogy az utolsó pillanatban szórnék bele találom ruhadarabokat a bőröndömbe, gondosan elrendezem benne az összes holmim, amelyek előreláthatólag a hasznomra fognak válni. A létszükségleteim mellé néhány ősrégi kottát is bedobok, amiket az egyik, még mindig szinte teljesen érintetlen költöző-dobozom tetejében találtam. Talán hasznukat veszem majd, ki tudja. Egy-két CD-t is elrakok, biztos, ami biztos alapon. Ugyan arra vágyom utoljára, hogy megint összeszedjek valami betegséget, ami két hétig ágyhoz köt, amilyen szerencsétlen vagyok, simán megtörténhet, úgyhogy jobb felkészültnek lenni.

Halvány, ám teljes mértékben őszinte mosollyal helyezem el az altatóim a sok vacak között. Viszlát, borzalmas éjszakák!

A Redtől kapott póló az utolsó, amit elpakolok. Erre nagyon nagy szükségem lesz. Az utóbbi időben bármennyire szarul is éreztem magam, elég volt csak ránéznem, s máris jobban lettem. Mindig emlékeztetett rá, igenis van, akinek tényleg számítok. Van okom erősnek maradni. És akármennyire is hihetetlen, sikerült minden különösebb nehézség nélkül átvészelnem az egész szünetet. Persze, rettentő volt újra és újra ráébredni, hogy a karácsony, az egész légkör soha többé nem fogja már azt jelenti nekem, mint egy éve, és hogy hiába kívánom mindennél erősebben, soha nem láthatom viszont a szüleimet, de mégis, itt vagyok, egyben vagyok, friss sebek nélkül, cseppet sem elkeseredettebben, mint két hete. Sőt. Jobban érzem magam. Nem csak egészségesebbnek, hanem kiegyensúlyozottabbnak is. És talán egy hajszálnyival nyugodtabbnak. Egy leheletnyivel jobbkedvűnek.

Talán tényleg várom, hogy visszautazhassak. Annyi minden változtatnivaló vár rám. Na, meg ott van az a maréknyi ember, akik a lelket tartják bennem. Akikkel annyira nagyon önzően, bunkón viselkedtem, mikor utoljára találkoztunk. Azt hiszem, elég sok mindent rendbe kell hoznom. Úgy nagyjából az egész életemet, ha jobban végiggondolom.

A nagybátyám nem szívesen válik meg tőlem. Habár már feltűnt neki, mennyivel pozitívabb az alaphangulatom, mint azelőtt, hogy azt a rejtélyes „David" feliratú zacskót a kezembe nyomta volna, továbbra is aggódik. Nem szeretném, ha aggódna. Megígérem neki, hogy vigyázni fogok magamra. Ha minden jól megy, a tavaszi szünetig nem találkozunk. Az még rengeteg idő.

– Addigra még ennél is jobban összeszedem magam, rendben? – préselek ki magamból egy aprócska, fáradt mosolyt.

Heves bólogatásba kezd. – Ezt megjegyeztem.

A buszút hosszú és unalmas. Hogy ne kelljen a sok kisgyerekes családot bámulnom, az egyik ablak melletti helyet foglalom el valahol nagyon a jármű elejében. Méretes, fekete bőröndöm a lábaimnál hever. Szinte alig bírtam felküzdeni a buszra. Vicces. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen el lehet veszíteni az izmokat, amelyekért annyi éven át keményen dolgoztam. Olyan büszke voltam a testemre. Erős voltam és jó megjelenésű. És most? Mint egy karikatúra, komolyan.