Repedések

Ötödik részlet - Without Shelter - 2.

Prissy

Alig pár perc, és kezdetét veszi a koncert.

Egy nap, és hazamehetek. Hihetetlen. Vége van. Véget ért a tanév, mindenből átmentem, egészen jó eredményekkel, holnap pedig végre hazautazhatok, és nem csak egy hétvége vagy egy kötelezettségekkel betáblázott tavaszi szünet, hanem az egész nyár erejére.

Az embernek ilyenkor gyakran felteszik a nagy kérdést: „Na, és mihez fogsz kezdeni ezzel a rengeteg szabadsággal?", mire az megrázza a fejét, és azt feleli: „Hát, nem is tudom.", ami, azt hiszem, nem meglepő. Kilenc hónapnyi bezártság után szinte felfoghatatlanul soknak tűnik az előttünk álló idő. Csaknem tizenegy hetem lesz arra, hogy elfelejtsek minden felesleges információt, amit a jobb jegyek érdekében kellett a fejembe tuszkolnom. Ennyi idő alatt vagy négy sorozatot kinézhetünk Zarával, többször is meglátogathatom majd a vidéken élő nagyszüleimet, talán elmehetek majd néhány koncertre is, amelyeket a közelben rendeznek – és így tovább. Lesznek persze hátulütői is, például az, hogy így kábé kilencven este folyamán hallgathatom végig egyhuzamban, mennyire nem elégedettek velem a szüleim, de kit izgat, legalább nem kell Kira savanyú képét bámulnom elalvás előtt.

Szeretném majd a lehető legjobban kihasználni ezt a nyarat. Az előző – a Giliammel töltött napokat leszámítva – elég érdektelenül telt, ezt a hibát pedig semmiképpen nem akarom újra elkövetni. Annyit szeretnék írni, amennyit csak lehetséges, annyit lenni a barátaimmal, mint soha eddig, és Giliamet is gyakrabban látogatni, mint az előző szünetben. Nem tudom, milyen időszak áll előttünk, de mindenképpen vele tervezem tölteni az elkövetkezendő hónapok jelentősebb részét.

Talán most már azt is megengedik majd a szüleim, hogy nála aludjak. Tavaly elég egyértelműen a tudtomra adták, mennyire nem támogatják az ötletet, de azóta mégiscsak eltelt egy év... már nem vagyok olyan kicsi! És Giliam sem! Remélem, adnak majd nekünk egy esélyt – vagy ha azt nem is, legalább egy kicsivel nyitottabbá válnak Giliam felé. Jó lenne, ha nem a lányuk lehetséges megrontójaként kezelnék, hanem megpróbálnák megismerni őt. Ha nem „Prissy fiúja" lenne a szemükben, hanem Giliam Inglethorp. A srác, aki olyan eszméletlenül jólnevelt, annak ellenére, hogy a szülei különösebb energiát nem fektettek bele, aki annyira könnyen megért mindent, ha reáltárgyakról van szó, aki gondolkodás nélkül a segítségére siet annak, akinek erre szüksége van, aki olyan édesen mosolyog, hogy az óvónénik egy szempillantás alatt elcserélnék bármelyik rájuk bízott kisfiúra, és aki olyan szenvedélyesen szereti a zenét, a gitározást és mindenkit, aki közel áll hozzá. Azt a fiút, aki elsőként mondta ki kettőnk közül, hogy nem szeretne semmit elsietni a kapcsolatban. Azt, aki amióta az eszét tudja, kitart a legjobb barátja mellett, akkor is, ha az illető néha egyenesen az őrületbe kergeti őt.

Sok esélyt ugyan nem látok a változásra, tegnap mégis vagy él óráig magyaráztam anyukámnak telefonon keresztül az év végi koncertről, és arról, mennyire várom Giliamék fellépését. Külön kihangsúlyoztam, milyen szorgosan készültek rá, és hozzátettem, ennek ellenére a fiúnak csaknem kitűnő lett a bizonyítványa. Ha mással nem, gondoltam, ezzel csak tud egy jó pontot szerezni náluk.

Szóval nem adom fel a reményt. A szüleim elég megrögzötten tudnak ragaszkodni az elképzeléseikhez, de hiszem, ha kitartóan próbálkozom, annak meglesz a gyümölcse – csakúgy, mint a fiúk rengeteg zenélésre szánt délutánjának és energiájának.

Be kell, valljam, jobban élvezem ezeket az eseményeket, mint azt gondolnák rólam. Sokaknak úgy jöhet le, mintha valami megrögzött metál/rock rajongó lennék, – főleg azoknak, akik nem ismernek, és ezáltal csak a külsőm alapján képesek megítélni – olyasféle, aki ezen két kategória alfajain kívül mást nem tűr meg a füle közelében, ám ez egyáltalán nem igaz. Bár valóban ezek azok, amelyeket a leggyakrabban hallgatok, szeretem a változatosságot, és néha nagyon szívesen bekapcsolok egy techno, rap, esetleg popszámot. Vannak, amelyek nagyon nosztalgikusak, mert kiskoromban sokat hallgattam őket, vannak, amelyeknek odavagyok a szövegéért, és vannak olyanok is, amelyeknek egyszerűen a dallama tetszik. Igazából mindegy, lényeg, hogy alkalmanként előfordul, hogy mást is hallgatok, mint a fenti kettő, és általában nem azért, mert annyira mazochista lennék, egyszerűen csak nem vagyok az a fajta, aki eljátssza, hogy allergiás a popzenére, sokkal inkább az, aki időnként belekóstol ebbe-abba, aztán végül mégiscsak visszatér a kedvenceihez. És mivel ilyesfajta kóstolást elég régen ejtettem meg utoljára, az év végi koncert remek lehetőséget nyújt nekem egy újabb ilyen kör kiélvezésére. Még csak meg sem kell erőltetnem magam!