Repedések

Első rész - Beyond The Black - 9.

David

Egyszerűen fantasztikusan érzem magam. Nem hiszem el, hogy ez megint megtörtént. Nem, egyszerűen nem szabadott volna megtörténnie. Főleg nem valaki más előtt. Bár rettentő hálás vagyok, amiért segített, amiért nem engedte, hogy mások is szemtanúi legyenek a jelenetnek, amelyben a nagy, érett tizenhat éves fiú kislány módjára zokogni kezd, jobban örültem volna, ha egyáltalán nincs a közelemben senki. Jobb szeretem, ha békén hagynak, mint ha kérdezősködni kezdenek és megpróbálnak „segíteni". Ha hagynak meghalni ahelyett, hogy összekaparnának az utolsó pillanatban.........

Igaz, ha nem kezdek bele abba a beszélgetésbe, az egész nem történik meg. Ügyelnem kell arra, mit mondok. Jellemző egyébként, hogy még a jobb pillanatokat is sikerül elcseszni valamivel. Már éppen kezdtem magam jól érezni. Azt hittem, végre itt van, amire vártam. Végre újra boldog lehetek. Hogy lehettem ennyire undorítóan optimista? Már megszokhattam volna, hogy ez nekem nem megy. Ez a boldogság dolog nem nekem való, hiába próbálnak meggyőzni róla.

Remélem, Prissy hamar elfelejti ezt az egészet. Jó, tudom, nem fogja elfelejteni, de legalább tegyen úgy. Nem mintha különösebben izgatna, mit gondol rólam. Vagyis de. Mégiscsak ő Giliam barátnője. Csak gratulálni tudok magamnak, amiért pont előtte égettem be magam így.

Csak abban reménykedem, hogy nem mondja el neki. Amint Giliam megtudja, megint aggódni fog értem. Ezt nem szeretném. Értem aztán igazán nem kell aggódni. Úgysem tudna senki sem megakadályozni, ha újra valami ostobaságot akarnék művelni.

Elérjük a folyosó végét. Nagyon szeretnék már egyedül lenni. Örülnék, ha a lány végre eltűnne. Tudom, csak rendes próbál lenni, nagyon töri magát, nehogy valami rosszat mondjon vagy csináljon, mégis, már elég volt belőle mára.

Hirtelen megtorpanok.

– Neked nincs ma valami különórád? – kérdezem halkan. Szörnyű, milyen szerencsétlen a hangom. Semmi méltóság, semmi férfiasság, úgy cseng, mintha egy tízéves kisfiúé lenne. Alapesetben azért ennél sokkal mélyebb és határozottabb – legalábbis remélem.

– Öhm... de – bólint lassan. Megnyugtat, hogy ennyire nagyon meg van szeppenve. Hatalmas zavarában talán nehezebben figyel oda rám. Örülnék, ha így lenne. – Kémiám lesz egy fél óra múlva.

– Az jó – harapok az ajkamba türelmetlenül. Nem hiszem, hogy értette a célzást.

– Még hadilábon állunk egymással – ereszt el egy halvány félmosolyt a lány. Bólintok. – Köszi, hogy szólsz amúgy. Biztos elfelejtettem volna. Neked... nem gond, ha megyek akkor?

– Dehogy – rázom meg a fejem.

Végre.

Rettentő gonosznak érzem magam, amiért ennyire le szeretném rázni Prissyt, aki pedig csak segíteni szeretne. Akkor is, ha nem szorulok rá. Nagyfiú vagyok már, boldogulok egyedül is. Ráadásul már lassan kiütéseim lesznek az aggódó, vagy együtt érző pillantásoktól.

Kíváncsi vagyok, mikor fognak végre rájönni az emberek, hogy rohadtul semmit nem javít a helyzeten, ha azt mondják: „Együtt érzek veled.", sőt, csak minden rosszabb lesz utána, hiszen valószínűleg ez nem így van, azt pedig mindenki utálja, ha hazudnak neki. Ha pedig mégis átérzi a helyzeted az illető, akkor viszont te is sajnálhatod őt; ez szintén meglehetősen kellemetlen. Valójában a legjobb az, ha mindenki leszar. Nem érnek ingerek, nem ér semmi rossz. Igaz, jó sem, de azt hiszem, teljesen megéri a dolog.

A lány elköszön, majd a kollégiummal ellentétes irányba indul. Biztosan a tanterembe tart. Azt hiszem, ott tartja a kémia feladatgyűjteményét.