Repedések

Harmadik rész - Within Temptation - 9.

David

Jeleznem kéne Rednek és Giliamnek, hogy még élek. Valószínűleg azt hiszik, épp valami szörnyűség közepén vagyok – és nem is járnának túl messze az igazságtól. Jobb lenne megnyugtatni őket, felhívni a figyelmüket arra, egyelőre semmi fizikai nyomot nem hagyott rajtam a tanárunk utálata.

Bár, ha jobban belegondolok, mégsem annyira fontos így cselekednem. Annyira nem érdekeltem őket a teremben sem, ha aggódnának is, megérdemlik, hogy rájuk ijesszek egy kicsit.

Azt hittem, számíthatok rájuk.

Gondolatmenetem ezen pontjára érve borzalmasan elszégyellem magam. Hogy juthatott ilyen az eszembe? Hogy lehetek ennyire kegyetlen? Ők annak ellenére mellettem állnak, hogy hibák ezreit követem el nap, mint nap, erre én egyetlen apró mulasztásért már képes lennék ellenük fordulni? Ezt nem tehetem. Rohadt igazságtalan lenne. Hiszen mibe tart megbocsátanom nekik a dolgot? Főleg azok után, hogy ők is állandóan megbocsátják nekem az ostobaságaimat?

Fáradtan nekidöntöm a hátam a fülke gyanúsan nem tiszta falának. Olyan megsemmisültnek érzem magam. Újra.

Mindig ez van. Mindig, mikor végre elhiszem, talán mégis jobbra fordulhat a helyzetem, jön egy ilyen esemény, ami ismét összezúz. Szó szerint. Lerombol mindent, amit olyan rettentő nehezen, kínkeservesen felépítek magamban. De azért mégsem ugyanúgy. Egy jó ideje törött, nagy nehézkesen összeragasztott bögre már nem úgy hullik darabjaira, mint egy olyan, amelyet először ejtenek a földre.

Először is borzalmas volt, de most sokkal rosszabb.

Meddig kell még ezt csinálnom? Miért nem érhet már végre véget ez az egész? Én nem... komolyan nem bírom...

– David, itt vagy?

Red.

Szólni szeretnék, de a szavak megakadnak a torkomon. Fel szeretnék állni, de nincs erőm hozzá. Mélységes fáradtságot érzek, amely teljesen megbénít és fátyolként borul a fájdalommal vegyes dühre, ami mélyen belül kavarog bennem. Rajta, David, nyisd ki azt a vacak ajtót. Red nagyon aggódik érted.

Nagy nehezen sikerül lábra állnom, habár egész testemben reszketek, és alig érzem a végtagjaimat. Hamarosan kattan a zár, Redből pedig akkora sóhaj szalad ki, amekkorát életemben nem hallottam még senkitől. – Annyira sajnálom... egyszerűen lesokkoltam, nem tudtam, mit tehetnék... mondanom kellett volna valamit... – rögtön belekezd bocsánatkérő szövegébe, azonban se erőm, se szívem nincs végighallgatni őt. Nem szeretném, ha bűntudata lenne. Nem érdemli meg.

– Nem haragszom.

– Mi? Tényleg? – kérdezi elkerekedett tekintettel. Nagyon szívesen erősíteném meg szavaimat egy mosollyal, de jelen helyzetemben egyszerűen képtelen vagyok rá.

– Persze – hirtelen rettentően megszédülök; jó erősen meg kell kapaszkodnom a vécéfülke ajtajában, hogy ne omoljak össze – fizikailag is. – Kicsengettek már?

– Jó kérdés – sóhajt Red újra. Nagyon nyúzott az arca, pillantásai pedig fájdalmat tükröznek. Ha nem szegezném tekintetemet a még mindig csöpögő csap felett lógó tükörre, azt mondanám, rosszabbul fest nálam. Sápadt, aggódó, tanácstalan, ráadásul abban a görcsös pózban, amiben áll, még a szokásosnál is alacsonyabbnak tűnik. Hiába érzem úgy, hogy hamarosan összezuhanok, így is jóval felé magasodok. – David, mi volt ez az egész?

Ahogy ezek a szavak elhagyják a száját, újra belehasít a fájdalom a mellkasomba. Várható volt, hogy erről fog kérdezni, felkészülhettem volna rá, de... nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Ahhoz sincs erőm, hogy támasz nélkül megálljak a lábamon. Lassan azt kívánom, bár elszállna belőlem ez a kis kevéske is. Összeesnék, a fejem keményen a csempének csapódna – talán még be is törne. Akkor nem kéne így éreznem magam. Ilyen megalázottnak. Mintha arra kényszerítettek volna, hogy meztelenül kiálljak egy teljesen idegen tömeg közepére. Egy pillanatra minden álca, minden kifogás, minden óvintézkedés megszűnt létezni, a lepel fellibbent, a titok kiszivárgott, amivel, úgy hiszem, újabb része semmisült meg annak az énemnek, aki miatt még vannak, akik látnak bennem reményt. Annak a Davidnek, aki tud mosolyogni. Aki még nem veszett el teljesen.