Repedések

Harmadik rész - Within Temptation - 10.

Red

Nekem ez sok.

Már két nap telt el azóta, és semmi változás.

Nekem nincs elég erőm ehhez. Még azt sem tudom, mit kellene tennem. Olyan jó lenne, ha valaki megmondaná. Ha valaki belebújna a bőrömbe, hogy megtegye, ami a teendő ilyenkor. Miért keveredtem bele ebbe? Nem tudom, mit csináljak. Nem vagyok hős. Nem vagyok szakértő. Nem vagyok különleges. Egyszerű diák vagyok, akit rohadtul nem készítettek fel ilyen helyzetekre. Tudom a másodfokú egyenlet megoldó képletét, tudok táblázatot szerkeszteni Excelben, sőt, nagyvonalakban azt is tudom, mi történt az első világháborúban, de fogalmam sincs, mitévő legyek, ha azt látom, hogy valaki, aki fontos nekem, kábé a halálán van.

Felőröl ez a tehetetlenség. Tapasztalatra és tudásra lenne szükségem. És erőre. Az elmúlt napok teljesen felélték a tartalékaimat. Már nagyon kevés kell ahhoz, hogy kiboruljak. De honnan szerezhetnék utánpótlást?

Ilyenkor jönne jól, ha lennének barátaim.

Hiába, én nem vagyok orvos. Nem vagyok kiképezve betegek kezelésére, főleg nem olyanokéra, akiknek még a problémáinak az okát sem ismerem. Ha tennék is valamit, ami látszólag használna, az csak felületi ellátás lenne, aminek rengeteg mellékhatása lehet. Ha rosszul cselekszem, a sérülés később elfertőződhet. Olyan könnyű elrontani! Igazából azt sem tudom, hogy álljak neki...

Teljesen felesleges, bármit is csinálok. Annyi mindennel próbálkoztam, de semmit nem sikerült elérnem velük. Most pedig már ötleteim sincsenek. Kedvem sem ehhez az egészhez. Utálom ezt mondani, de az agyamra megy ez a helyzet. Ha csak egy pillanat erejére is, de el akarom őt engedni, és magamra gondolni. Gondol rám valaki egyáltalán?

Nekem mi a szerepem ebben? Számítok? Számít, amit csinálok? Van valami jelentősége? Megvan az oka annak, hogy ezek velem történnek, vagy csak véletlenről van szó?

Lehet, nem is kéne itt lennem? Talán igaza van Davidnek. Igaza volt, amikor nemrégiben azt mondta, hogy el kéne engednem őt, és feladni.

Minél többet gondolkozom ezen, annál csábítóbbá válik. És ezért borzalmas embernek érzem magam. Nem szabadna ilyeneknek megfordulnia a fejemben. David a barátom, az egyetlen, annak ellenére is, ha ez a kapcsolat vele kicsit sem olyan, mint amilyennek a barátságot alapból elképzeli az ember. Nem kifejezetten vidám, vagy könnyed, vagy szórakoztató, sokkal inkább megerőltető, kiszámíthatatlan; alaposan megedzi a lelkemet. Kevesebb örömet okoz, mint nehézséget, de ez eddig annyira nem zavart, mert nem csak ő hat így rám, hanem nagyjából mindenki.

De ez most más. Más a helyzet, mint a többiekkel, és más, mint decemberben. Sokkal rosszabb, mint akkor volt. Talán azért, mert részben én is hibás vagyok benne. Lássuk be, ezt nagyon elszúrtam. Tennem kellett volna valamit még akkor, mikor tudtam volna, de ülve maradtam, csukva tartottam a szám, talán még a fülemet is. Magyarázkodhatnék, hogy minden olyan hirtelen történt, hogy nem voltam képes tisztán gondolkodni, de ha így is történt, ez akkor sem ment fel a bűnöm alól. Tudom, hogy nem, különben nem érezném ennyire felelősnek magamat az egészért. Nem lenne ilyen erős lelkiismeretfurdalásom. Mert azt nem a gondolataim okozzák, hanem a kész tények. A tetteim súlya. Azoké, amik miatt meg kell szenvednem.

Céltalanul bolyongok az iskolaudvaron, fejemen fekete fejhallgatómmal; nem tudnám olyan hangosan üvöltetni a zenét, hogy elnyomjon mindent, ami bennem dúl. Ma, a héten először, egészen enyhe az időjárás. Tegnap még hóvihar volt, ma viszont süt a nap, ráadásul nem is csak úgy gyéren, erőtlenül, hanem igazi meleg fénnyel. Egy darab felhő sincs az égen, éppen ezért kelt olyan hatást az emberben, mintha kicsit sem lenne hideg idekint. Bár őszintén remélem, hogy tényleg tavaszodik, örülök, hogy nem hagytam odafent a kabátomat. Egyrészt, mert akkor már háromszor jéggé fagytam volna, másrészt, mert akkor vissza kellene mennem érte a koliba, ami most az utolsó hely, ahol lenni akarok. Ha bent vagyok a szobában Daviddel, egyfolytában az jár a fejemben, mennyire tehetetlen vagyok. Igaz, így is, de legalább nem látom közben, ahogy szenved.