Repedések

Második rész - Fight The Fury - 11.

David

A január elég eseménydúsan zárult, előrevetítve egy nem kevésbé mozgalmas február képét. A hónap utolsó hetében például Denny őrült szervezkedésbe kezdett – osztálybulit akar rendezni, ahova nem akarok elmenni. Connor a banda tudtára adta, hogy adódott számunkra egy klassz fellépési lehetőség, amin egyrészt elcsodálkoztam, másrészt megörültem neki, viszont picit tartok is tőle. Az iskola vezetősége pedig „csendéleteket" akar készíteni rólunk, ami azt jelenti, nem elég, hogy itt kell rontanom a levegőt, még a képem is kinn fog függeni az aulában. Már előre látom, milyen lesz. Gyönyörűen fogok festeni rajta, kábé mintha hatványra emelnék a depressziómat, aztán erőszakosan rányomnák az arcomra. A nemrégiben elkészült igazolványaimon is pont így nézek ki, úgyhogy tudom, mire kell, számítsak.

Elég bosszantó az ügy, egyébként. Nem értem, miért nem nyomtathatták rá az új papírokra a régi képeimet. Azért fel lehet ismerni, hogy én vagyok rajtuk, de egyiken sem karikásak a szemeim, a tekintetemben van élet, a hajamnak van tartása és fénye. Azt hiszem, még mosolygok is rajtuk. Nem is voltak olyan régiek, amúgy. Gimi előtt készültek, alig egy évesek voltak, mikor újakat csináltattunk. Újakra volt szükség, mivel a nagybátyámhoz költöztem, ő pedig felvette a törvényes gondviselőm címét. Mivel a rajtuk vigyorgó fiú megszűnt létezni.

Zavar ez az osztálybuli dolog. Denny mindenáron rá akar venni, hogy elmenjek, én viszont mindenáron ki akarom hagyni. Giliam már felhagyott azzal, hogy megpróbáljon meggyőzni, ő viszont még nem adta fel. Nem értem, miért ilyen fontos ez neki, de elég erős lelki vívódást okoz nekem azzal, ahogy minden adandó alkalommal olyan nagyon reménykedő arccal felhozza a témát. Nem akarom őt elkeseríteni, de egyszerűen egy buli az utolsó, amire most szükségem lenne. Elvileg tanulnom kéne, amivel még mindig nem tartok sehol, (elhatározni könnyebb a dolgokat, mint megtenni) próbálni és memorizálni a kottákat gőzerővel, no, meg életben maradni, ami számomra szintén elég nagy kihívást jelent már jó ideje. Igen, már jobban vagyok, jobban, mint decemberben, de hol van ez még a normálistól?

Bulizni. Aha. Persze.

Mint már említettem, én nem a régi David vagyok. Nem az a David, aki annyira szerette a bulikat, aki lazán leitta magát az első órában, egész éjjel pörgött, aztán másnap teljes békességben tudott élni annak a tudatával, hogy egyáltalán nincs tudatában annak, mit csinált az egész bulin.

Amúgy komolyan, mit buliztunk mi gimi elsőben?

Egyáltalán nem ítélem el a többieket, amiért jól akarják érezni magukat, de tudom, én nem lennék képes élvezni a dolgot. Valószínűleg végig a sarokban ülve bámulnám a falat, vagy egyszerűen magamba nyomnék egy jó adag altatót, aztán arra hivatkozva, milyen jól kiütöttem magam, elmennék aludni. Tényleg ezt akarja Denny?

Dehogy akarja.

Azért nekem is akad mi miatt izgulnom, ez pedig a kis koncert, amit Connor intézett el nekünk. Tulajdonképpen pofátlan módon betúrt minket az énekkarosok főpróbájába, ami legalább kétszer olyan gáz, mint amennyire annak hangzik. A sok dalos pacsirta külföldre készül, ahol fellépnek majd valami nemzetközi rendezvényen, előtte viszont még meg szándékozzák csillogtatni tehetségüket az iskola tanulói előtt is. A tanárok úgy tervezték, egyik délután az órák helyett majd őket hallgathatjuk meg, Connor viszont, amint a fülébe jutott a hír, tervezni és szervezni kezdett, továbbcsavarta a dolgot, aztán valahogy kicsikarta a vezetőségből, hogy mi is eljátszhassuk egy-két számot aznap a diákság előtt.

Veszekednek. Már megint.

Beletörődően félreteszem a dobverőimet, majd folytatom a magamban bosszankodást. Elképesztő, hogy milyen hülyeségeken hogy felkapják a vizet. Nem mindegy, ki hol áll? Nem mindegy, melyik számot játsszuk el előbb?