Repedések

Első rész - Beyond The Black - 15.

David

Kezdek belefáradni. Már több, mint egy hete fekszem itt, és nem érzem, hogy jobban lennék. Sőt, minden egyes nappal egyre reménytelenebbnek tűnik a helyzet. Már nem is akarok meggyógyulni. Nem lenne túl sok értelme. Valószínűleg úgyis rögtön összeszednék egy újabb betegséget, aztán még egyet, és így tovább. Esetleg valami még rosszabb történne, amit ismét a környezetem szenvedne meg, ahogy most a tüdőgyulladásomat is. Rendben, nekem sem túl kellemes a dolog, de amúgy is szarul lennék, úgyhogy ez már nem oszt, nem szoroz.

Ha viszont nem gyógyulnék ki belőle, ha elvinne ez a vacak betegség, mindenki fellélegezhetne. Jobban járnának. Ők is és én is. Már úgyis nagyon elegem van magamból – megint. Még mindig.

Erről persze nem beszélek senkivel. Nem mintha mondjuk Reden kívül bárkivel is társalognék. Giliammel a koncert óta nem nagyon akarok találkozni, Mrs. Evans pedig nem a legjobb társaság. Enyhén szólva.

A probléma csak az, hogy Red az idő előrehaladtával egyre ragaszkodóbbá válik, egyre több időt tölt velem. Ez nem jó így. Nem így kéne lennie. Szép fokozatosan ki kellene borulnia, aztán egyik pillanatról a másikra elfelejtenie. De ő nem adja fel. Miért nem adja fel?

Pár nap, és kezdetét veszi a téli szünet. Már nem olyan szigorú a tanítás, aki javítani akar a jegyein, annak ez az időszak pont megfelelő; aki csak végig szeretné aludni az órákat, annak szintén. Én biztos ezt tenném, ha nem rohadnék itt az ágyamban. Régen szerettem ezt a szobát, most már napról-napra egyre jobban gyűlölöm. Az ember előbb-utóbb megutálja azt a helyet, ahol annyi kellemetlen élmény érte.

Ilyenkor olyan jó a hangulat odakint. Tehermentes boldogság, izgatott várakozás, fékezhetetlen jókedv. Én pedig nyilván nem vagyok ott. Nyilván nem tudom ezt átérezni. Mindegy is. Már megszoktam. Erre vagyok ítélve. Nem érdemlek boldogságot. Nem érdemlem meg az emberek társaságát.

Red mégis itt van. Megint itt van.

Egy piros almát szorongat a kezében, miközben félszegen ácsorog az ajtó mellett, hátát a falnak vetve.

– Úgy nézel ki, mint a banya a Hófehérkéből – állapítom meg halvány, rekedtes hangon. Rettentő kényelmetlenül érzem magam, de ha akarnék, se tudnék felkelni, annyira sajog mindenem. Pedig elvileg már gyógyulok, és hamarosan felhagynak azzal, hogy naponta három teherautónyi antibiotikumot nyomjanak belém.

– Nem akarlak megmérgezni – húzza el a száját Red. Közelebb lép hozzám, aztán lassan az éjjeliszekrényemre helyezi gyanús külsejű gyümölcsöt. Valószínűleg egyenesen az étkezőből szalasztotta. Nemrég ért véget az utolsó óránk, ebédidő van.

Összeráncolom a homlokom. Szóval tudja, hogy megint leálltam az evéssel. Vajon mennyit beszélgethet Mrs. Evansszel? És mit mondhat neki az a nő? Na, jó, inkább nem is akarom tudni.

Azért elég gyanús nekem ez a dolog.

– Meséltem már, hogy régebben felírtak nekem valami vacak gyógyszert depresszió ellen, de nem használt? – kérdezem cseppet idegesen. Lehet, hogy Red csak jót akar, de az a mocsok iskoladoki simán rábeszélhette akármire.

– David, te most komolyan azt hiszed, hogy én...?! – nagyon dühösnek látszik. Barna szemei szikrákat szórnak. Az ajkamba harapok. Igen. Talán kicsit túlzásba estem ezzel az összeesküvés-elmélettel.

– Sajnálom. Rohadt szarul érzel magam – sütöm le a tekintetem bűnbánóan, habár jól tudom, ez nem kifogás. Megvádoltam őt valami olyasmivel, melynek már a puszta feltételezése is taplóság volt a részemről. Egyszerűen túl bizalmatlan vagyok, főleg, mióta Mrs. Evans sunyiban megpróbált beadni nekem valami nyugtat-féleséget. Mintha be akart volna drogozni, komolyan. Nem akarom azt hinni, hogy minden rendben van körülöttem, miközben egyáltalán nincs így.