Repedések

Negyedik rész - Halestorm - 9.

David

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd önként küldök el valakit Mrs. Evansért, de tessék, ennek is eljött az ideje. Azt hiszen, ezen a ponton már semmi sem meglepő tőlem. Persze, továbbra sem vagyunk jó cimborái egymásnak, ő úgy néz rám, mint egy hisztis óvodásra, akinek a legnagyobb problémája is totál jelentéktelen, én pedig úgy kezelem őt, mint aki felelős az életem összeomlásáért. Egyikünknek sincs igaza, mégis mindketten azonnal ítélkezni kezdtünk a másik felett, amint összetalálkozunk.

Azért fejlődtem. A legutóbbi randevúnkkor már nem rá öntöttem a vizemet.

Még fél perce sem hagyott magamra Connor, de máris kezdem bánni, amire kértem. Talán mégsem vagyok annyira rosszul. Hisz' eddig is számtalanszor kerültem ilyen ájulásközeli állapotba, amelyhez hányinger társult. Nem kellett volna így felfújnom a dolgot. Legfeljebb tényleg elájulok. Nagyobb bajom úgysem lenne. Halhatatlan vagyok.

Mint minden péntek délután alkalmával, most is elég kihaltak az iskola azon részei, melyekhez nem tartozik igazi tanterem. A diákok egy része odakint kószál a városban, néhányan a sportpályákon töltik az idejüket, vagy csak szimplán az udvaron beszélgetnek, isznak vagy cigiznek, amit persze hivatalosan senki nem csinál ebben a „jóhírű intézményben", de gyakorlatilag rengeteg mindenkin ki lehet szagolni. Nem fordulok meg sok ember között, mégis fel tudnék sorolni vagy öt személyt kapásból, akik szívesen elszívnak pár szál cigarettát, ha lehetőségük adódik rá, nem csak péntekenként, nem csak délután, nem csak a suli rejtett zugaiban. Tulajdonképpen elég látványos az egész, nem tudom, a tanárok miért nem mutatnak érdeklődést a probléma iránt. Arra persze fut az energiájukból, hogy semmiségekért osszanak ki bűntetőmunkákat, például Connornak a lefújt fellépésért, de nem, az épületet befüstölő tanulók nyilván senkit nem zavarnak, végülis nem kapunk mi is tüdőrákot tőlük.

Mikor ehhez a részhez érek a gondolatmenetemben, akaratlanul is eleresztek egy halk sóhajt. Ha nem lenne elég, milyen szarul érzem magam, még pihenni sem fogok tudni majd a szünetben, mert itt kell maradnom segíteni a felsőbb hatalmaknak. Jó, nem olyan semmilyen okból, mint Connornak kellett anno rendbe tennie az iskola raktárát, de akkor is. Jobban örülnék, ha valami sokkal kevésbé megerőltető módon pótolhatnám be a hiányzó óráimat a tanév megismétlésének elkerülése érdekében. Mondjuk, kiválthatnám a hiányzásaimat a bandával töltött idővel. Máris kevésbé nézne ki olyan rosszul a statisztikám. És lenne egy igazi, nyomós érvem a maradás mellett. Egyelőre még nagyon kétségek között hánykolódom, legszívesebben csak megszűnnék létezni; akkor többet semmiben nem kellene döntést hoznom, és mások sem hoznának döntéseket helyettem.

De a halál nem ilyen egyszerű.

Remegő lábakkal botladozom el a folyosó végéig, amely itt cseppet kiszélesedik, lehetőséget teremtve ezzel egy közösségi tér kialakításának. A csupán hatalmas üvegpanelekből álló falrész mellett szövetborítású padok fekszenek, C-alakban körbeölelve egy kisasztalt, amelyre valami növényt helyeztek dekorációként.

Szegény pára. Rohadtul nem értek hozzájuk, azt sem tudom, milyen növény ez, de nekem nagyon úgy tűnik, hetek óta nem volt meglocsolva. Teljesen össze van száradva; talán már nem is él. Ahogy szédelegve letelepszem mellé a padok egyikére, odanyúlok hozzá, aztán letörök egy kisebb darabot az egyik ága végéből. Zöld. Belül még zöld. Nem pusztult még el. Vajon feltűnne bárkinek is, ha lenyúlnám, és felvinném a szobánkba? Sosem foglalkoztatott a kertészkedésnek még a gondolata sem, mégis úgy érzem, ez az egyetlen esélye a túlélésre. Ha most itt hagyom, egész biztosan elpusztul. Lehet, nem fog tetszeni neki a környezet, de a kedvéért majd nem húzom be olyan gyakran a függönyt, és odafigyelek arra is, hogy ne legyen olyan büdös és fülledt mindig a levegő. Ha magamon nem is, legalább rajta tudok majd segíteni.