Repedések

Második rész - Fight The Fury - 10.

Prissy

Új hónap, új haj.

Az első februári reggel pasztellrózsaszínben talál rám, magában megállapítva, mennyire kiszámíthatatlan vagyok mostanában. Tulajdonképpen egyet kell értenem vele. Az ötlet spontán jött, és azelőtt megvalósítottam, hogy alaposabban végiggondoltam volna, biztos akarom-e én ezt. Talán hülyeség volt, de egészen tetszik, szóval igazából nem bántam meg.

Mondjuk, a környeztem elég vegyesen fogadta a dolgot; sokkal jobban megosztja őket, mint a padlizsán-korszakom. Giliam szerint úgy festek, mint egy pillecukor. Mimosa rögtön egy videojáték szereplőjéről kezdett nekem magyarázni, amint meglátta, milyen színre váltottam. Connor nyíltan kibökte, neki nem tetszik, Violet azonban külön odajött hozzám elmesélni, hogy hajba kaptak Kirával és Ingriddel miattam, mivel hármuk közül csak ő tartja szépnek ezt az árnyalatot – de ő nagyon! Legalább két percig áradozott róla, na meg arról, bár ő is ilyen bátor lenne. Nagyon fél befestetni a haját; attól tart, katasztrofálisan sülne el a dolog.

Talán bátorítanom kellett volna, ehelyett azonban inkább azt mondtam neki, amit a szívem súgott. Hogy ő így is gyönyörű. Hogy rengeteg lány bármit megadna azért, hogy olyan ragyogó aranyszőke haja lehessen, mint neki.

Nagyon megörült a szavaimnak. Legalábbis úgy tűnt. Az egész arca lángba borult, alig bírt összehebegni egy „Köszönöm"-öt.

Így kezdődött az egész. Köszönhetően az új hajszínemnek.

Azért a tanári karnak sikerült olyan kellemetlen meglepetést okoznia, melynek hatására mégis elbizonytalanodtam a rózsaszínnel kapcsolatban. Ugyanis bejelentették, hogy tablót készítenek az aulába, melyre friss képeket fognak kirakni az iskola osztályairól.

Oké, nagyon király ez a szín, meg minden, de azért mégsem szeretném, hogy mindenki, az öregdiákok, a leendő tanulók, a szülők, a vendégek, akik megfordulnak majd az épületben, a múló hóbortomat szemlélgessék. Nem terveztem huzamosabb ideig megtartani ezt a színt, de átfesteni most már luxus lenne. A padlizsántól könnyen megváltam, rossz minőségű volt, hamar lekopott és picit le is nőtt, szóval valami újításra így is-úgy is szükség lett volna, ezt viszont szeretném még nézegetni egy ideig. Valamiért mintha jobban bejönne, mint a lila. Pedig egyébként nem is szeretem a rózsaszínt.

Azért az előző sokkal szolidabb volt. Most aztán mondhatok majd, amit akarok a leendő kamaszlányomnak, aki ízléstelen színűre tervezi festeni a haját; amint hozzájut ehhez a képhez, buktam minden szülői tekintélyem, és roppant igazságtalan lenne, ha megpróbálnám neki megtiltani. Azt mondaná: „De Anyu, neked undorító rózsaszín volt a hajad gimi másodikban, akkor nekem miért nem lehet...", mire én csak idegesen ácsorognék ott, és próbálnék valami frappáns és roppant jogtalan érvvel visszavágni, végül pedig egyszerűen csak elküldeném az apjához. „Majd ő elmondja, miért nem." Amúgy pedig, nézhet ki bárki, ahogy akar, mellettem már Kira sem fog feltűnni az arcpiercingjeivel, meg a festett vörös hajával.

Szerencsére nem én vagyok az egyetlen, aki nem lelkesedik a fotózásért. Az ilyen dolgok mindig rosszul sülnek el, a képek sosem sikerülnek előnyösre; az egész csak egy hatalmas nyűg. Ráadásul az ofőnk azt szeretné, ha csinosak is lennénk rajta, ami csak még rosszabb színben tünteti fel az eseményt. Miért nem maradhatnánk kényelmes, normális cuccokban? Le merném fogadni, hogy a többi osztály mind totál hétköznapi göncökben fog feszíteni, míg mi a haláltusánkat vívjuk majd. Abban, amit a tanárok csinosnak tartanak, általában levegőhöz sem lehet jutni. Egyébként is meg tudok őrülni a szoknyáktól. Alulöltözöttnek érzem magam bennük, és a combom sem elég formás ahhoz, hogy előnyössé tegye a kényelmetlen szituációt.