Repedések

Második rész - Fight The Fury - 12.

Prissy

Már hozzászokhattam volna, hogy az életem nem lehet teljesen zökkenőmentes, talán soha nem is lesz az, mégis olyan bosszantó az érzés, mikor végre elégedettnek könyvelhetnéd el magad, aztán puff, újabb akadályok kerülnek eléd a semmiből. Nem feltétlenül túl nagyok vagy veszélyesek, ám mégiscsak ott vannak, erősen törekedve arra, hogy minél inkább megnehezítsék az elboldogulásod a mindennapokkal. Olyan nyugodt voltam az utóbbi egy-két hétben. Reggelente azzal a tudattal keltem, hogy van egy csodálatos barátom, akivel nagyon szeretjük egymást, egy új barátnőm, aki egy számomra eddig egészen ismeretlen oldalát mutatja meg nekem nap, mint nap, és nem hagyja, hogy bármi miatt is elcsüggedjek, a jegyeim is teljesen rendben voltak; egészségesnek éreztem magam és boldognak. Talán nem kellett volna észrevennem, nem kellett volna magamban megjegyeznem, hogy „Hű, ez de jó most!", mert onnantól már nem tartott túlságosan sokáig. Nem mintha valami katasztrófa történt volna, de sorra jöttek a kellemetlen, dühítő, nehéz pillanatok, nekem pedig rá kellett ébrednem, tényleg teljesen mindegy, mikor, hol, kivel vagyok, mi nyomaszt, miért igyekszem, rossz dolgok mindig jönnek majd, én pedig akkor is pocsékul fogom megélni őket, ha csak egészen apróságokról van szó. Nem tudom, mennyire az emberi természet része és mennyire az én hibám, de rémes, hogy tényleg mindig van valami, ami az agyamra megy, ahogy az is, hogy mindig sikerül szívnom valahogy.

Elveszítettem a dalos füzetemet. Még mindig nincs ötletem sem arról, hol hagyhattam, hová a fenébe tűnhetett el, de nagyon dühös vagyok és iszonyúan feszült, mert attól félek, valaki olyanhoz került, aki nem, hogy nem tudja értékelni, ami benne van, hanem egyenesen lebecsüli, nevetségesnek tartja, aztán majd elszórja valahova, vagy megzsarol vele, vagy kifiguráz, vagy nem is tudom...

Valójában azt még túlélném, ha valaki elolvasná a verseimet, aztán viccet csinálna belőlük, de sajnos nem az a füzetem tűnt el, amiben a letisztázott verziók vannak, hanem az, amibe a vázlataimat írom, ez pedig jóval többet tartalmaz, mint pár rímelő sor töltőtollal lefirkantva. Kicsit olyan, mint egy napló. A költemények mellé rajzokat biggyesztettem, leírtam, mi ihlette őket, mit szeretnék velük üzenni, és nem kevés benne az olyan megjegyzés, amit még talán Giliammel sem nagyon olvastatnék el. Főleg azért nem, mert a roppant kínos, „depressziós" időszakom gondolatai is töményen fellelhetőek benne.

Az egész még gimnázium előtt történt, és olyan mértékben ég a pofám, ha csak rágondolok, hogy legszívesebben azonnal el is törölném az összes akkori emlékemet. Ugyan nem százszázalékosan az én hibám volt, amit akkor magammal műveltem, mégis rohadtul szégyellem, amiket csináltam, néha pedig el sem tudom hinni, hogy az a Prissy én voltam.

„Én csak szeretnék eltűnni. Felszívódni, vagy felébredni, hogy minden csak egy rossz álom volt. Reménykedek. Utálok depizni, de lassan teljesen felemészt, annyira fáj. TÉNYLEG sajog a szívem. Érzem. Komolyan, nem túlzok, érzem, hogy fáj. De arra gondoltam, hogy megszeretem a fájdalmat. Élvezni fogom, ha valami rossz ér, és akkor sokkal jobb lesz. Igazából működhet.

Utálom magam. Gyűlölöm.

Borzasztó vagyok.

Ha lenne egy pisztolyom, meg tudnám tenni. A fájdalomtól egyelőre még félek, de egy gyors, könnyű halál már nem rémít meg.

[firkálva] Utálom magam. Utálom magam. Utálom magam. Utálom magam."

Ez az oldal sem sikerült vidámabbra, mint az előző. Az utóbbi időben mindig ilyenek kerülnek a füzetembe. Mondjuk, mi más kerülne, ha egyszer depressziós vagyok, nem igaz? Az életem szar és szart sem érdeklek. És mi ez a vacak vers, amit a másik oldalra írtam? Mármint, mikor lettem ennyire béna? Régebben még tudtam is valahogy írni, most meg válságban vagyok. Komolyan, semmi értelme annak, hogy létezem.