Repedések

Második rész - Fight The Fury - 5.

Prissy

Kezdem magam egész jól érezni ebben a barátnőtlenségben. Már egyáltalán nem bosszant, hogy szinte figyelembe sem vesznek, azon is csak nevetni tudok, mikor Amey teljes alváskészültségben jelenik meg a szobánkban. Most először érzem úgy, hogy tényleg sikerült túltennem magam rajtuk. Tulajdonképpen nem történt semmi különös, ami miatt ebbe a békés állapotba jutottam volna, egyszerűen csak rájöttem, tényleg nem éri meg a folyamatos őrlődés olyan emberekért, akiknek a szemében kábé nem is létezem. Van egy Giliamem, aki nagyon szeret – egyelőre csak ez számít. Eddig is így kellett volna néznem a dolgokat. Nem azon nyafognom, hogy mim nincs, hanem örülnöm annak, amim van.

Miért ilyen nehéz így szemlélni a világot? Talán mert az ember mindenhonnan csak a rosszat hallja. A tanárok állandóan azt hajtogatják, milyen rossz lesz nekünk, ha nem tesszük meg ezt, meg ezt, meg azt. A hírekben óránként ezer halálesetről számolnak be, kivételes alkalmakkor pedig a sok tragédia között elrejtenek egy-egy „De jó, már nem rohadt sokat, csak sokat kell fizetni a gázért."-jelentést, amivel szerintem annyira nem enyhítenek a mondandójuk elkeserítőségén, de mindegy. És mit hallunk még? Ne tedd ezt, mert meghalsz. Ne tedd azt, mert szennyezi a környezetet. Ne tedd amazt se, mert ostobának fogsz tűnni. Valójában azzal, ha óva intenek, nincsen semmi baj. A probléma azzal van, hogy a negatív és pozitív hatások, melyek érnek bennünket, cseppet sem ugyanolyan mennyiségűek. Körülbelül nyolcvan százalékban zúdítanak ránk rossz híreket, tiltásokat, fenyegetéseket, szidalmakat, a többi húszban találhatóak a semleges és jó dolgok. Vajon egyensúlyba lehetne ezt billenteni valamiképpen? Nem hinném. Ez viszont azt eredményezi, hogy az ember alap világnézete is lesújtottá, sötétté és komorrá válik, mindennapos kihívást jelent számára derűsen szemlélni az életet.

Giliam kis meglepetésakcióját követően rengeteg teret és szabadságot nyertünk a szobában. Akármikor vonulunk be oda, River és Amey addig nem zargatnak minket, míg a barátom el nem tűnik a színről. Eléggé ledöbbentette őket, mikor legutóbb olyan félreérthető helyzetben csókolózva találtak ránk – igaz, kicsit engem is, de ez ilyen szempontból lényegtelen. Giliam egyébként nagyon büszke magára, amiért így (közvetetten ugyan, de) lekoptatta Ameyt. Gondolom ez ilyen dicsőség azoknál a fiúknál, akikre nem hat a vonzereje. Szinte minden nap felhozza a témát, és azzal sem kímél sosem, milyen kis „édes megszeppent" voltam, amikor váratlanul csókolgatni kezdett. Na, kíváncsi lennék, fordított esetben ő hogy reagált volna. Mert, hogy cseppet sem lett volna kevésbé meglepődött, abban száz százalékig biztos vagyok. Az már más kérdés, hogy nekem lett volna-e elég bátorságom hozzá.

Egyik délután, közvetlenül a tanítást követően, az ebédlőben ücsörögve vártuk, hogy a túlságosan is forró levesünk kihűljön egy kicsit, mikor a fiú tett egy számomra nagyon sokat jelentő megjegyzést. Egy megjegyzést, ami részben szintén hozzájárult ahhoz, hogy végre ténylegesen elengedtem a lányokat. Davidről beszélgettünk, igaz, csak nagyon felületesen, roppant óvatossággal. Megkérdeztem Giliamet, nem zavarja-e, hogy a barátja mostanában annyit van Reddel, és már szinte csak a próbákon találkoznak. Persze, tudom, a fiúknál ez teljesen máshogy működik, mégis kíváncsi voltam Giliam válaszára, hogy ő miképp lát egy ilyen helyzetet.

Azt mondta, egyáltalán nem probléma neki. Hozzátette, hogy Red elég magányos típus, elsőben nem is nagyon voltak barátai, így duplán örül, amiért így egymásra találtak. „Amíg olyannal tölti az időt, aki boldoggá teszi őt, addig nem fogok szomorkodni miatta." Ez volt az a mondat, mely, abban a pillanatban, hogy elhagyta a száját, befészkelte magát az agyamba, s napokig nem is hagyott nyugodni. Hogy lehet Giliam ennyire jószívű? Igen, mondjuk ezt a „Ha te boldog vagy, akkor én is"-dolgot, de valójában mennyire gondoljuk komolyan? Mert én itt és most megvallom, rengetegszer egyszerre örülök valakinek és irigykedem rá rettenetesen, néha pedig csupán udvariasságból teszek úgy, mintha más öröme engem is felderítene, közben pedig a legcsúnyább féltékenység, harag vagy szomorúság lep el. Annyira nagyra tartom azokat az embereket, akik tényleg, őszintén képesek minden érdeküket és érzésüket a másiké mögé helyezni. Szívből örülni más boldogságának. Minden egyéb csúfságtól mentesen.