Repedések

Első rész - Beyond The Black - 17.

David

Ha fájdalmasan lassan is, de a betegségem napról-napra enyhülni látszik. Roppant kicsi az esélye annak, hogy visszaesem, hogy esetleg annyira elfajul majd, hogy képtelen legyek kigyógyulni belőle. Vagyis biztos nem fogok meghalni.

Az igazat megvallva, így, hogy már egy picit jobban érzem magam fizikailag, kevésbé is bánkódom miatta. Igen, szar érzés előre tudni, mennyi kellemetlenség vár még rám a közeljövőben, a szünetben, ha majd újra és újra beszélnem kell Reddel, de egyben esélyt is ad arra, hogy helyrehozhassam a hibáim. Azokból pedig akad bőven.

Igen ám, de be kell látni, a tüdőgyulladás csak egy apró fájdalmas darabkája az elmúlt egy évemnek; számtalan ehhez hasonló pont található még a közelmúltamban. Megvan rá az esély, hogy hamarosan ismét kapok valami aranyos kis ajándékot az élettől; megint elveszítek valakit, lebénul valamelyik végtagom, újra elborul az agyam, aztán teszek valami szörnyűséget, vagy ilyesmi. És nem akarom, hogy ezt mások is megszenvedjék rajtam kívül. Tulajdonképpen ezért is akartam, hogy ez az egész véget érjen. Elegem van már abból, hogy egy hatalmas nyűg vagyok az emberek számára.

Viszont többet nem próbálok meg önkezűleg véget vetni az életemnek. Ezt már azután megfogadtam, és ehhez tartani is fogom magam. A mostani helyzet azonban egészen más lett volna. Nem én akartam megbetegedni. Nem én akartam ezt a tüdőgyulladást. Jó, persze, várható volt, hogy ennyi négy fal közt töltött idő után az első hosszabb kiruccanás alatt össze fogok szedni valamit, főleg, hogy a szervezetem borzalmasan le volt gyengülve, – és le is van még mindig – ám azzal egyáltalán nem számoltam, hogy ez be fog következni.

Valójában épp azon igyekeztem, hogy ne kerüljek rosszabb állapotba, mint amilyenben alapból voltam. Nem akartam, hogy a környezetemben élők rájöjjenek, mit tettem, ám ez elkerülhetetlenné vált, amint Mrs. Evans kezelésbe vett. Tud a gyönyörűséges hegről a csuklómon, tud minden egyébről is, és így is néz rám. Ezért is nem beszélek róla szinte senkinek. Mindenki olyan szörnyen előítéletes. Ahhoz, hogy egyáltalán valami kis fogalmuk legyen arról, mit miért tettem, túl sokat kellene elmesélnem nekik, azok a tények viszont nem tartoznak rájuk. Épp elég baj, hogy ennyien tudnak róla. Le merném fogadni, Mrs. Evans is csak félinformációkból él. Itt van a szerencsétlen fiú, akinek meghaltak a szülei, nem bírta elviselni, ki akarta nyírni magát. Kész. Pont.

Aha, persze. Bár ennyire egyszerű lenne. Bár ilyen egyszerű lenne minden.

Vajon ugyanannyira rossz ezt kívülről, külső személyként átélni, mint amennyire én rosszul érzem magam? Egész biztos nem. De mégsem lehet túl kellemes.

Borzalmas ez a teher. Annyira bánt, hogy ennyi embernek bele kellett keverednie ebbe az egész ügybe. Ezek az én problémáim, csak nekem kéne szenvednem miattuk.

A legjobb az lenne, ha mindenkit eltaszítanék magamtól. Így megkímélném őket a későbbi kellemetlenségektől, és a lelkiismeretükön is könnyítenék.

De nem megy.

És az egész helyzetet rettenetesen megnehezíti, hogy mindenki annyira piszok rendes velem, amit nem is érdemlek meg. Egyik nap, mikor Mrs. Evans nem ér rá, az egyik próbatanárra bíznak, hogy figyeljen rám, nehogy valami bajom essen. Nem mintha az ágyamon fekve bármi is történhetne velem. Egész biztosan azért kérték meg felügyelőnek, nehogy esetleg újra megpróbáljam megölni magam.

Aranyos feltételezés, ám jó, ha vécére ki tudok menni, annyira szarul érzem magam még mindig. Ez a nő azért mégis szimpatikus. Általában előítéletes vagyok a fiatal tanárokkal szemben, mivel a többségük inkább szerelmeskedni megy a gimnáziumokba így, huszonegy-két évesen, ám ő rendkívül értelmesnek tűnik, nem az a fajta, aki kavarni kezd a végzősökkel. Velem is nagyon türelmes, segítőkész, barátságos, de mégis visszafogott, tudja, hogy a határ tanár és diák között. Nem mintha bejönne, vagy ilyesmi, ami miatt aggódnia kellene, de azért értékelem a józanságát. Olyannyira, hogy akkor sem zavarom ki, mikor kiderül, a fő tárgya a pszichológia. Mivel erről egyedül csak rémes emlékek jutnak eszembe, igyekszem elfelejteni, milyen tanár is ő, és csak arra koncentrálni, nehogy elbőgjem magam vagy hasonló. Mivel addig nem kapom vissza az altatóimat, amíg teljesen rendbe nem jövök – talán utána sem, ki tudja... –, továbbra is elég érzékeny, ingerlékeny vagyok.