Repedések

Harmadik rész - Within Temptation - 12.

David

Cry without tears

See without sight

Night without day

And every day's black as the night

Olyan, mintha megállt volna az idő. Talán így is történt. Nem tudom. Nem érzem.

Sok mindent érzek, de valahogy mégsem érzek semmit.

Annyira álomszerű ez az egész. Mintha nem lenne valóságos. Mintha valami olyan történne, ami szembemegy a természet törvényeivel. Mert itt és most, ennek nem szabadna így lennie.

Mintha új oldalamat mutatnám a környezetemnek, habár, igazság szerint, akit most látnak, az a nem is olyan régi énem. Az, aki már, túl öngyilkossági kísérletén, minden reményét elveszítette. Aki másoknak tett szívességből eszik, és akinek semmi célja az élettel.

Úgy tűnik, az elmúlt pár hónap csak átmeneti időszak volt két rossz között – mint a tízperces szünetek az órák előtt és után. Igaz, a tanítás egyszer véget ér, de ami utána történik, ettől függetlenül ugyanúgy lehet rossz. Azoknak, akik szívnak az órákon, általában az.

Annyira tudtam, hogy felesleges energiát fektetni az életem jobbá tételébe. Attól, hogy fahéjas sütit eszel a szünetben, még ugyanúgy fizikadolgozat lesz a következő órában.

Tök mindegy, hol vagyok, kikkel és mit csinálok, attól még bennem lesz az a sok fájdalom és rémes emlék. Nem tudok megváltozni. Hogy is tudnék, mikor ezeken kívül alig maradt már más belőlem?

Az elmúlt hetekben, hónapokban naiv módon sikerült elhitetnem magammal, hogy soha nem fogok oda visszasüllyedni, ahol nyáron és közvetlenül előtte voltam. Én hülye.

És most minden kezdődhet elölről.

Talán külső szemmel nézve mindez nem tűnik olyan nagy dolognak. Úgy látszhat, mintha hisztiznék, túldramatizálnék mindent. Az is lehet, hogy így van. De számomra akkor is borzalmas, ami történt. Nem tudom egy csettintésre feldolgozni.

Fly without wings

Feel without touch

Touch without feel

And everywhere nothing is real

Psycho Circust hallgatok.

Olyan erősen ragaszkodom ehhez az albumhoz, mintha az életem múlna rajta. Vagy... nem is tudom. Talán így van. Amiatt, ahogy újra és újra lejátszom, már századmásodpercre pontosan tudva, mikor fog kattanni egyet, jelezve, hogy karcos a CD, úgy tetszik, mintha az idő tényleg egyhelyben állna. Összefolynak a nappalok és az éjszakák, az órák és a percek, amelyek természetesen minden pillanattal változnak, ám én mindezt képtelen vagyok érzékelni, mivel a saját gyötrődésem időtlenségének csapdájába zuhantam.

Megint.

Úgy érzem magam, mint azelőtt, hogy idejöttem volna. Megsemmisülten. Kiégve.

Úgy érzem magam, mint az első itt töltött napomat megelőzően. Akkor, mikor rá kellett ébrednem, anélkül, hogy begyógyszerezném magam, nem tudnám végigcsinálni az egészet. Amikor először szegtem meg egy saját magamnak tett ígéretet. Olyasfélét, ami legalább olyan erősnek bizonyult, mint korábban az öngyilkosságom elhatározása. Fájt. Rémes volt. Sokkal rosszabb, mint bárki másnak adott szavakkal szórakozni.

Az egyik legkegyetlenebb tett az, amikor az ember saját magát árulja el.

És most megint megtettem. Megtettem másodszorra is.