Repedések

Második rész - Fight The Fury - 7.

River

A tavalyi évem egy hatalmas kihívás volt. Egy kihívás, amit teljesítettem. Amey segítségével. Ha ő nincs, sosem sikerült volna. És ezért rettenetesen hálás vagyok neki. Azt hiszem, sosem leszek képes viszonozni, amit értem tett. A népszerűségemért, a boldogságomért, a jövőmért.

Elkeseredetten bámulom az előttem fekvő füzetet. Vajon tényleg senkinek nem tűnt még fel, hogy fél órája egyet sem lapoztam? Hiszen nem is azt nézem. Azt sem tudom, mi van beleírva. Egyszer sem olvastam el. Nyomott hangulatom van, a gondolataim mindenhol járnak, csak itt a tanteremben nem. Borzalmasan kényelmetlenül érzem magam. Fel szeretnék pattanni, és elszaladni innen, Ameyhez futni, és elpanaszolni neki, ami a lelkemet nyomja. De nem tehetem. Ha nem szenvednék külön-irodalomórán, akkor sem tehetném. Egyszerűen nem lenne fair. Nem akarom őt folyton-folyvást kihasználni.

Elég lehetetlenül viselkedem. Ködös tekintettel bámulom a füzetemet, rágom a tollam végét, és olyan görcsös pózban ülök, hogy az egész biztosan egészségtelen. Ezer gondolat cikázik most a fejemben. Egy sem kapcsolódik a különórámhoz. Hogy is figyelhetnék, mikor annyira nagyon reménytelennek érzem a helyzetemet? Ha most összeomlik az életem, teljesen felesleges irodalomra járnom. Márpedig látom előre, mi fog történni. Az, mint tavaly. Csak sokkal, sokkal keményebben.

Nem akarom. Ehhez én már nem vagyok elég erős. Nem tudom még egyszer végigcsinálni.

De muszáj lesz.

Beletúrok farmerszoknyám zsebébe. Az apró tükrös hajkefe épp', hogy csak belefér; nehéz kivenni onnan, és nehéz lesz visszatuszkolni is. Felnézek. A tanárunk éppen háttal áll nekünk. Felnyitom a kis tárgyat, lopva a tükörbe pillantok. Pár pillanatig némán szemlélgetem magam, aztán vissza is süllyesztem a zsebembe.

Alapesetben imádom a különórámat, most viszont valóságos kínszenvedésként élem meg – ahogy az utóbbi alkalmakkor is történt. Számolom a perceket a végéig, közben pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy ne sírjam el magam. Utálom ezt a helyzetet. Utálom, ami kezdetét vette. Utálom, hogy véget kell vetnem neki. Amennyire akarom, annyira nem szeretném. Másoknak miért nincsenek ilyen gondjai? Miért az én génjeim ilyen hálátlanok?

Ráadásul még laptopom sincsen.

Végre-valahára megszólal az a megmentőm hangja, a csengőé. A tanárunk felfirkantja két olyan novella címét a táblára, melyeket elolvasásra ajánl, aztán utunkra bocsát minket. A füzetem becsukása feltűnően hosszú időt igényel a mai nap. Hiába, addig nem mehetek el innen, míg mindenki más el nem tűnik. Nem akarom, hogy lássanak. Nem akarom, hogy észrevegyék.

A tanár mindenesetre kiszúrja, mennyire lassú vagyok. Milyen nyúzott és kedvtelen.

– River, minden rendben van? Az utóbbi időben olyan csendes vagy – állapítja meg halkan, aggodalommal a tekintetében.

– Persze, tanár úr – bólintok, felöltve a lehető legmeggyőzőbb mosolyomat. Gyorsan a hátizsákomba csúsztatom a tolltartóm és a füzetem, majd sietősen kifarolok a teremből, mindvégig megtartva ezt az arckifejezést. Ezzel a mosollyal sokszor sikerült már becsapnom az embereket. Az egyetlen személy, akinek nem tudok hazudni, Amey. Ő mindig átlát rajtam. Ezért is szeretem őt annyira.

Ezért is félek annyira.

Tudom, hogy tudja, valami nincs rendben, és azzal is tisztában vagyok, arra vár, hogy én kezdjek beszélni róla. Már tett rá célzásokat, és tekintetével is egyfolytában azt üzeni: „Mesélj, mi a gond?". És mit teszek én? Nem veszem figyelembe. Úgy csinálok, mintha nem látnám. Nem akarom megint Ameyt terhelni. Beszélni sem szeretnék róla. Hogy attól félek-e, a szavam csak még valóságosabbá fogják tenni? Ugyan. A vak is láthatja, hogy...