Repedések

Második rész - Fight The Fury - 9.

David

Az a baj az enyémhez hasonló problémákkal, hogy a legtöbben sem komolyan, sem észre nem veszik őket, ami meglehetősen nehézkessé teszi a gyógyulást, az előre haladást. Tulajdonképpen azt is, hogy az ember képes legyen megmaradni egy bizonyos ponton, ami alá rettenetes lenne lesüllyedni. Néhanapján már azt kívánom, bár tudnák a környezetemben, min mentem keresztül, csak ne viselkednének olyan rémesen idétlenül, bosszantóan, bántóan vagy elkeserítően. Ott van például Denny egyik haverja, Kevin, aki egyszer egyenesen nekem szegte a következőt: „Szóval akkor te most tényleg depressziós vagy?"

Erre most mit mondjak? Kevin – aki arról híres az osztályunkban, hogy bárminemű aggodalom nélkül képes kimondani, ami épp az fejében jár–pofátlanul merész kérdése szerzett számomra pár nehéz pillanatot. És nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy nehézségbe ütköztem a múltam, az állapotom miatt. Már fejben sem tudom tartani, annyiszor kívántam, bár tudnák, mit beszélnek, bár tudnák, miért vagyok olyan, amilyen, bár tudnák, mennyivel jobban örülnék, ha békén hagynának. Vagy bár észre se vennének.

Na, annak aztán tényleg nagyon örülnék. Nagyon kellemetlen tud lenni, mikor úgy fordulnak hozzám, mintha valamiféle értelmi fogyatékkal rendelkeznék. Igaz, ezt többnyire a tanárok csinálják, nem az osztálytársaim.

Persze, nem mindegyikük ilyen. Van egy-kettő, aki tojik rám – ők a kedvenceim. Nem zargatnak, nem kritizálnak, nem jópofiznak, nem tesznek úgy, mintha érdekelném őket. Olyan is akad, aki nem rejti véka alá, mennyire utál engem. Az irodalomtanár minden órán úgy néz rám, mintha csak azt fontolgatná, vajon mikor és hogyan tudna a legjobban megszívatni. Azért remélem, csak én képzelem be ezt az egészet, mert, őszintén, tanárként könnyen hozzájuthat olyan információkhoz, melyekkel porig tudna alázni, két szóval tönkretenni a már alapból is romokban heverő életemet.

Kicsit tartok tőle, egyébként, éppen ezért az ő óráira mindig igyekszem időben odaérni, és azon ritka oktatók közé tartozik, akiknek le is jegyzem a szavait. Még irodalom füzetem is van, ami úgy-ahogy füzetnek is néz ki.

Ettől függetlenül persze bukom irodalomból is. Egyszerűen nem megy nekem a tanulás. Néha megpróbálkozom vele, ám ezek a kísérletek újra és újra kudarcba fulladnak. Leülök, kinyitom a füzeteim, kábé két percig még koncentrálni is tudok, de utána kész, vége is. A gondolataim minduntalan elkalandoznak, a huzamosabb ideig egy dologra való összpontosítás szinte fizikai fájdalmat okoz.

Nem megy.

Olyan, mintha repülni próbálnék. Képtelen vagyok rá.

Fizikából valahogy mégis sikerül szereznem néhány jó jegyet. Eleinte nem is értem, miért, aztán végül mégiscsak rájövök: a tüdőgyulladásomnak köszönhető. Annyit olvasgattam azt a vacak könyvet, míg csak feküdni és nyögdécselni tudtam, hogy elég sok minden meg is maradt belőle. Nevek, képletek, definíciók, sőt, még kísérletelemzések is. Úgy tűnik, a tanulmányi átlagomnak jót tenne, ha még haldokolnék így párszor.

Hm... ja.

Akkor inkább megbukok.

Hát, igen. A félévi bizonyítványom elég egysíkúra is sikeredik – szó szerint. Talán egyedül zenéből sikerül átmennem, abból is csak azért, mert a tanár teljesen találomra osztja a jegyeket, nekem a jobbakat, mert tudja, hogy dobolok. (Hogy honnan, az jó kérdés.)

– Javítanod kell – állapítja meg Red az éjjeliszekrényemen fekvő értékelőlapot vizslatva. – De tényleg, David, ha megbuksz, elkerülsz az osztályból.

Egész kényelmetlenül kezdem érezni magam. Erre eddig nem is gondoltam. Az tényleg nem lenne túl jó.

– Szerinted összejönne? – kérdezem óvatosan, kissé hitetlenkedő hangon. – Várj, akkor innen is kipaterolnának? – nézek körbe a szobában. Az nem történhet meg. Nekem muszáj ebben az osztályban maradnom. Muszáj itt maradnom.