Repedések

Első rész - Beyond The Black - 13.

David

Egész jól indult a hét. Egész jól indult.

A nyugis hétvégét követően valamivel több életkedvvel vetettem bele magam a dolgaimba, valamelyest odafigyeltem órákon, és a próbákon is nagyon igyekeztem. Bár elég hamar kifáradtam a dobolástól, hisz' valamilyen erőnléti állapot – amivel én nemigen rendelkezem – azért szükséges hozzá, próbálkoztam, koncentráltam és néha még egyedül is gyakorolgattam, hogy az egyre közeledő koncerten majd minden jól menjen. Amikor rám telepedett a reménytelenség, erőt merítettem a péntek délutánból. Minden javulni látszott – aztán kezdetét vette a rémálom.

Egy kis köhögéssel indult. Ártalmatlannak tűnt, de nem volt az. Mire észbe kaptam, már kórházba is kerültem, kivizsgálásra.

Borzalmas volt.

Mivel a környékünkön egyetlen egy ilyen intézmény található csak, nem egy olyan orvossal vagy nővérrel sikerült összefutnom az ott tett látogatásom során, akik sajnálatos módon már jól ismernek. Tudják, mi történt velem a közelmúltban, és olyan szemmel is néznek rám.

Alapesetben ezen rettenetesen kiborultam volna, mert a kórháznak már a gondolatától is eluralkodik rajtam a pánik, ám köszönhetően a rejtélyes betegségemnek, nem igazán volt erőm bosszankodni és tiltakozni, annyira nagyon rosszul voltam. Beletelt egy kis időbe, mire minden vizsgálatot, így például a röntgent és egyéb csodákat, elvégeztek, ötletük azonban nem volt sok, kezdeti gyanakvásuk pedig hamar be is igazolódott.

Hogy őszinte legyek, nem érzem túl fényesen magam. Már napok óta kínoz ez a vacak köhögés, és nem, hogy nem javul az idő előrehaladtával, hanem mintha egyre rosszabb lenne. Reggel erőm sincs kikelni az ágyból, habár az ikrek nagyon igyekeznek magamhoz téríteni. Valószínűleg úgy gondolják, csak szokásosan rossz a kedvem, vagy lusta vagyok iskolába menni.

– David! – böki meg a vállam Denny cseppet sem finoman.

Sóhajtok egyet. Fázom, és csaknem megfulladok a visszafojtott köhögéstől. Nem szeretném Denny arcába köpni a bacikat.

– Minden oké? – kérdezi Red összeráncolt homlokkal. Kíváncsi vagyok, milyen rosszul nézhetek ki, ha ennyire látni rajtam, hogy beteg vagyok, hisz' alapból is úgy festek, mint aki a halálos ágyán fekszik.

– Persze – bólintok. Egy pillanattal később köhögőroham tör rám, s ahogy felülök az ágyamban, a mellkasomba olyan erős fájdalom nyilall, amelybe csaknem belekönnyezem. – Oh... basszus... – nyögöm ki végül.

– Na, jó, nagyon nem úgy tűnik. Figyelj, szerintem ez nem csak egy sima megfázás – Red aggodalmas pillantások egész hadával ajándékoz meg. – Nem kéne szólni Mrs. Evansnek? – céloz itt az iskolaorvosra.

Heves fejrázásba kezdek. – Jól vagyok – jelentem ki már cseppet határozottabb hangon. Még mindig olyan, mintha tőrt döftek volna a mellkasomba, ám a fájdalomnál jóval erősebb bennem az iskolaorvosnő meglátogatásától való rettegés. Nem láthatja... nem tudhatja...

Igyekszem minél természetesebbnek tűnni, miközben kikászálódom az ágyamból. A két fiú hitetlenkedve csóválja a fejét. Nem veszek róluk tudomást. Nehezen is menne. Túlságosan rosszul érzem magam. – Menjetek órára. Még eltart egy ideig, amíg elkészülök.

Csak vonakodva hagynak maguk mögött. Red ragaszkodik hozzá, hogy orvoshoz menjek, ám végül sikerül leráznom mindkettejüket.

Azért örülök, hogy törődnek velem. Nagyon rendes tőlük.