Repedések

Második rész - Fight The Fury - 4.

David

Nem terveztem, hogy újra (újra) elkezdek dobolni. Aztán mégis megtettem. Giliamnek másodszorra is sikerült rávennie. Beletelt egy kis időbe, de önmagamhoz képest azért egész hamar beadtam a derekam. Azt hiszem, valójában nem is szerettem volna véglegesen felhagyni vele. Egyszerűen csak nyomasztott (nyomaszt) ez a szünet előtti dolog, és rettegtem (rettegek) attól, mi lesz, ha újra történik valami hasonló. Amikor az ember alapból sem képes megbékélni magával, talán az egyik legnagyobb félelme, hogy másoknak csalódást fog okozni, és hogy élesben megtapasztalja, mekkora kárt tud okozni a környezetének.

Szóval újra zenélünk. Ám a csapat most sem teljes. Ingrid eltörte a kezét mialatt beteg voltam, így neki is sikerült pár hétre kivonnia magát a bandából. Néha-néha megjelenik azért, elpanaszolja, mennyire szeretne már zongorázni, annak ellenére, hogy fáj neki, egyszer-kétszer még játszik is egy kicsit, ám többnyire máshol tölti a délutánjait. Legjobb tudomásom szerint Kirával, habár nem vagyok teljesen biztos benne.

Shona egyik délután nagyon kedvesen megállapította, tulajdonképpen nem is akkora probléma, hogy Ingrid kiesett, mert a zongora úgysem annyira meghatározó, mint mondjuk az ének (igen, először saját magát emelte ki), a dob vagy a gitár. Connor természetesen rögtön lehordta őt. Azt kérdezte, honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy bárkit is a másik elé helyezzen a bandában, és mégis ki mondta, hogy rá nagyobb szükség lenne, mint Ingridre. Erre a lány besértődött; azt bizonygatta, ő igenis fontosabb, mondjon bárki, amit akar. Hozzátette, mennyire elege van már a folytonos megaláztatásokból. Megfenyegette a fiúkat, hogy kilép, aztán majd nézhetnek, ha nem lesz, aki énekeljen nekik. Giliam békítőleg megjegyezte, erre mennyire nincsen szükség, Shona viszont hajthatatlan maradt. Hatalmas vita kerekedett az egészből. Martin végső elkeseredettségében kijelentette, ha nem fogják be azonnal, mindenkit egyesével fejbe fog vágni a gitárjával.

Én csak ültem a dobok mögött és hallgattam.

Azért még mindig együtt vagyunk. Senki nem lépett ki. Úgy gondolom, Shona igazából csak élvezi, hogy kivételezett szerepben van. Pontosan tudja, tényleg nagy szükség van rá, és hatalmas örömét leli abban, hogy akármit mondhat vagy csinálhat, nem lesz következménye, mert senki nem fogja őt elküldeni. Giliam elmondása szerint elképzelni nem tudnám azt a fáradalmasan hosszú időszakot, míg megfelelő énekes után kutattak az iskolában. És így is csak egy ilyen lányt találtak. Rendben, elismerem, szép hangja van, de mégis, mintha almát próbálnánk a körték közé rejteni; sosem fog közénk beilleni. Az persze már más kérdés, hogy én vajon mennyire passzolok a többiek közé, ám erről eddig még nem folyt vita, így nagyon nem is gondolkodom rajta, nehogy a végén arra jussak, fekete báránynak számítok, akárcsak Shona.

Egyébként is, vannak nekem ennél nagyobb problémáim is. Többek közt például az, hogy nincs több felmentésem testnevelés alól.

Na, ezért az egy dologért tényleg nagyon hálás vagyok az orvosomnak. Még csak kérnem sem kellett, és teljes felmentést kaptam tőle novemberre és decemberre – igaz, a tüdőgyulladásomnak köszönhetően duplán „meg lettem mentve". Azt hiszem, ezt nem mindenki tette volna meg a helyében, még akkor sem, ha ugyanúgy tudatában lett volna egyes információknak, amelyeknek rajta és rajtam kívül nincsenek sokan. A legtöbben valószínűleg csak néztek volna, hogy ugyan, hiszen mi okom van lógni, ha nem is vagyok beteg? Lelki problémák miatt nem tudnék részt venni az órákon? Nevetségesen hangzik, nem igaz? Persze. Ez nem kifogás. Attól, hogy belül haldokolsz, kívülről remekelhetsz még.

Aha. Nyilván.

Tényleg hatalmas köszönettel tartozom neki. Akkor is, ha valójában ez volt a legkevesebb, amit tehetett annak érdekében, hogy egy kicsit kevésbé érezzem magam szarul abban a nyomorult életben, amibe ő rángatott vissza engem. Valami gyenge, mégis elfogadható kifogással lógtam el a tesiket, már nem is emlékszem pontosan mi is volt arra az igazolásra írva. A tanárokat sem izgatta különösebben. Orvosi pecsét és aláírás volt rajta, eredeti, hamisítatlan felmentés volt. Mennyi szerencsétlen diák vágyik egy ilyenre! Pedig egyébként nem túl izgalmas végigülni az órákat a terem végében a menstruáló lányokkal. Főleg, ha elkezdenek faggatni, miért nem tesizem már egy hete, két hete, három hete... Persze akármilyen ostobaságot elhisznek, akár azt is beadhatnám nekik, hogy szívátültetésen estem át. A szemük sem rebbenne. Naiv kislányok.