Repedések

Harmadik rész - Within Temptation - 7.

Prissy

Elég rendesen elhanyagoltam tanulói kötelezettségeimet az utóbbi időben.

Erről szólt a prédikáció, melynek erejére a kémiatanárom egyik délután behívott az irodájába. Mintha mindezt magamtól nem tudtam volna! Nem volt hosszú előadás, de akármennyire is igyekezte rövidre fogni mondandóját, sikerült szavaival elérnie hozzám. Komolyan megijesztett. Kétségbe ejtett. Olyannyira, hogy csupán sápadtan, sajgó szívvel voltam képes magam mögött hagyni a helyiséget, habár egyáltalán nem szidott meg. Egy kérdéssel indított; azután érdeklődött, hová tűnt a korábbi szorgalmam, érdeklődésem, odaadásom. Nagy nehezen összehebegtem neki valami olyasmit, hogy mostanában fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom, mire megjegyezte, őszintén reméli, ezek a fontosabb dolgok nem teszik majd azért tönkre a jövőmet. Ekkor jött az a rész, amikor elsápadtam. Amikor görcsbe rándult a gyomrom, és felgyorsult a légzésem. Egy hajszálon múlt, hogy nem nyögtem ki: „Igen, ezt én is nagyon remélem.". Tudom, nem szabadna, hogy a magánéleti ügyeim eltereljék a figyelmem a tanulásról, ahogy azt is, hogy az ember nevetségesen egyszerűen le tudja beszélni magát róla ezzel az indokkal, de egyszerűen nem érzem úgy mostanában, hogy arra kellene összpontosítanom az energiámat. Simán lehet, persze, hogy ez is csak egy újabb megnyilvánulása a lustaságomnak, de mégis, sokkal inkább érdekel az, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki az emberi kapcsolataimból, mint az, hogy már előre tanuljak az érettségire, ami, akármennyire is közel van, még több fényévnyire tűnik innen.

Azért persze rendesen be vagyok tojva. Tisztában vagyok vele, a tanáromnak az a dolga, hogy tanulásra motiváljon, de nem mondott semmi olyat, amiben nem lett volna igaza, nem túlzott, nem hangsúlyozott ki semmit csak azért, hogy duplán jól megijesszen. Érzem a felelőtlenség súlyát a vállamon. Mintha a tanulás elmulasztásával nem csak az álmaimtól kerülnék messze, hanem egyenesen attól, hogy bármi jövőm legyen. Pedig nem muszáj nekem orvosnak lennem! Egyszerűen ez az, amit eddig leginkább a magaménak éreztem, egy olyan foglalkozás, ami hasznos és érdekes is egyszerre, de, hogy őszinte legyek, napról-napra egyre kevésbé érzem úgy, hogy ebben az irányban kellene gondolkodnom. Ez a bizonytalanság pedig felőröl. Részben ez is az oka annak, hogy nem tanulok annyit mostanában. Már nem vagyok olyan elkötelezett, mert nem látom a célt magam előtt.

De most azért mégis tanulok, mert semmi jobb dolgom nincsen. Unottan lapozgatom a jegyzeteimet, ölemben a halogéneknél nyitott tankönyvvel, miközben hátamat szinte megperzselik Kira gyilkos pillantásai. Jó, igazából fogalmam sincs, idenéz-e van sem, de kettesben lenni vele a szobában enyhén szólva nem kellemes.

Fullasztó feszültség és kínos csend. Ennyivel tud szolgálni egymásnak a két volt legjobb barátnő, semmi többel.

Mivel voltaképpen jobban érdekel, mit művel Kira, mint, hogy melyik halogén milyen színű, lassan megfordulok, hátamat a hűvös falnak döntöm, és tanulmányozni kezdem őt önfeledt kockulása közepette. Miért is gondoltam, hogy megillet a pillantásaival? Hiszen még annyira sem érdeklem, hogy reggel odamorogjon nekem valami köszönetfélét, mikor előreengedem a fürdőszobában, mégis miért bámulná a hátamat? Tisztára abszurd. Teljesen hidegen hagyja, mit csinálok. Ha pedig mégsem, elég jól eljátssza, hogy így van. És mit csinálok én? Épp az ellenkezőjét. Engem nagyon érdekel Kira, de nem tudok mit kezdeni azzal, ahogy konokul a telefonjára szegezi a tekintetét, hogy még véletlenül se kelljen tudomásul vennie a létezésemet.

Olyan gyerekes, ami köztünk zajlik. Ennyi idősen már beszélnünk kéne a problémáinkról, és nem visszamenni dedóba. Ez a „Nézzünk csúnyán egymásra!"-dolog annyira szánalmas.

Úgy döntök, megpróbálkozom a kommunikálással. Nem várok tőle sokat, de adok egy esélyt magunknak. Valamikor nagyon jóban voltunk. Ha a jelenlegi helyzet ettől jócskán el is tér, a múltat nem lehet nem megtörténtté tenni. Régen minden titkunkat megosztottuk egymással. Nagyon személyes élményeket is elmeséltünk egymásnak, olyanokat, amelyekről itt és most el sem hiszem, hogy egyáltalán képes voltam beszélni. Megbíztunk egymásban. Igen, megváltoztak a dolgok, de a régi Prissy és Kira nem vált füstté. Tudom, hogy nem. Valahol mindkettőnkben ott van az az énünk – különben nem játszanánk éjjel-nappal ezt az ostoba játékot.