Repedések

Első rész - Beyond The Black - 6.

David

Az a rövid időszak, amit eddig itt töltöttem, telis-tele volt meglepetésekkel. Mikor először tettem be ide a lábam, le mertem volna fogadni, hogy két napba sem telik majd, és sírva fogok „haza"rohanni, nagyban bánva minden kritikát, amit azzal a házzal és annak járulékaival kapcsolatban fogalmaztam meg magamban (meg néha nem csak úgy) az elmúlt fél évben. Hát, tévedtem. Habár azt nem mondanám, hogy jó itt lenni, de határozottan jobb, mint ott. Azt sem mondanám, hogy élvezem a tanítást, meg a kötelező szocializálódást, de sokkal kevesebb időm van így sajnáltatni magam, ami szintén nem egy rossz dolog. Hónapok óta először volt olyan, hogy néhány napom szinte csak úgy elröppent. Eddig minden óra, minden perc, minden nyamvadt másodperc egy örökkévalóságnak érződött. Egy délelőtt alatt évtizedeket öregedtem, egy nap alatt annyiszor jártam meg a poklot, hogy azt már számon sem lehetett tartani.

Hihetetlen, mennyi változás ment végbe bennem, amióta itt vagyok. Határozottan fenntarthatóbb az állapotom, mint amilyen a nyáron volt, és még csak a gyógyszereimet sem szedem.

Kíváncsi vagyok, mikor fog ez az egész visszaütni.

Tudom, nem szabadna így gondolkodnom. Pozitívnak kéne lennem; ostoba klisékkel etetnem magam, mert az úgy segít. Mert tanácsokkal, meg üres szavakkal profin el lehet törölni minden negatív érzést. Tök logikus, nem is értem, miért nem próbálkozom vele aktívabban.

Nem kéne, hogy ezen ennyire felhúzzam magam, mégis mindig az egekbe szökken a vérnyomásom, mikor valamilyen motivációs szöveggel próbálnak a segítségemre lenni. Mikor az embernek azt mondják, próbáljon pozitívan gondolkodni, engedje el a múltat, nézze az élet napos oldalát, gondoljon arra, mennyivel rosszabb is lehetne... olyan könnyűnek hangzik.

Annyira nem az.

Az utolsó még talán, az viszont kicsit sem segít az illetőn. Néha már az is sok, amivel egymagunkban kell megbirkóznunk, ha mások terhét is a vállunkra vesszük, abba belerokkanunk.

Már a sajátunkba is...

Szerencsések azok, akik valóban azt hiszik, ezek ilyen egyszerűen működnek, ugyanakkor nehéz is a helyzetük. Senki sem tudhatja, mikor fog összeomlani az élete. Váratlanul; szívszaggatóan váratlanul, minden előjel nélkül – ahogy velem is történt. Annak idején én sem voltam ennyire pesszimista. Mikor valakinek problémája volt, én is igyekeztem a kedvére tenni néhány jószándékú, ám annál értéktelenebb, giccses idézettel. Azóta sajnos minden megváltozott, én pedig soha többé nem leszek képes úgy nézni erre a világra, mint azelőtt – pedig, basszus, mit meg nem adnék érte...

Az igazat megvallva, így már nem is igazán szeretnék ránézni.

Mindenki annyira elfoglalt a közeledő dolgozatok miatt, hogy senkinek nincs ideje aggódni értem, ami borzasztó megkönnyebbülést jelent a számomra. Az kéne még, hogy Red vagy Giliam kiszúrja, csak piros betűs ünnepeken jelenek meg az étkezdében, és akkor sem eszem semmit. Azt hiszem, az egyedüli személy, aki által valamelyest veszélyeztetve érzem magam, az Violet. A lány, aki olyan furcsán megbámult egyik nap. Aki ezzel a rémes szokásával azóta sem állt le. Állandóan, mikor szembe jön velem a folyosón, belém döfi azt a lélekbemarkoló, égkék tekintetét, amitől rögtön az az érzés támad bennem, minden titkomat ismeri. Megértően néz rám, ami rettentő félelmetes. A többi osztálytársam, a szobatársaim, a banda tagjai – ők mindannyian ugyanúgy viselkednek a közelemben. Próbálnak úgy tenni, mintha nem lenne tök egyértelmű, mennyire kilógok közülük, ennek eredményeképp' pedig igyekszik kerülni velem a szemkontaktust. Néha el-elcsípek pár sajnálkozó pillantást, de ennyi az egész. Soha nem néznek a szemembe, főleg nem több időre, mint néhány másodperc. Violet azonban más. Ő nem fél kockáztatni. Ő néz. De közel sem úgy, mint mások.