Repedések

Negyedik rész - Halestorm - 17.

David

Fekszem az ágyamon, bámulok magam elé, és próbálok nem elveszni a gondolataimban.

Sosem hittem volna, hogy még ezzel is problémáim lesznek, és őszintén, kezdem magam halálosan unni, amiért folyton újabb és újabb okokat találok a szorongásra, de a tudat, miszerint egy hónap sincs hátra a tanévből, rettentően megrémít. Félek az előttem álló hetektől, félek a jövőtől, és borzalmasan félek a koncertünktől.

Ahogy egyre közeleg, egyre kevésbé boldogít a gondolata. Sőt, az utóbbi időben többször is azon kaptam magam, hogy azt kívántam, bár megint megbetegednék. Pedig én nem szeretnék beteg lenni... de valahogy mégis. Annyira félek, hogy rosszul fog sikerülni. Még altatóval is rémálmaim vannak tőle. Mintha egy nagy vizsga előtt állnék, amin, már előre tudom, meg fognak húzni. Pedig még az sem igaz, hogy nem készültem fel rá. Becsületesen készülök arra a nyamvadt koncertre, úgy is, hogy közben az esszéim felével sem végeztem még. De azokkal is úgy igyekszem! Őszintén, úgy igyekszem mindent a lehető legtökéletesebben csinálni mostanában. Tanulok. Esszéket írok. Dobolok. Kottákat memorizálok. Odafigyelek a vérnyomásomra. Eszem. Iszom. Egyedül a kávéim azok, amelyeket nem sikerült még félretennem, de ennyi önpusztítás még csak belefér, nem? Nálam ez még így is nagyon jónak számít. Amennyit károsítottam magamat, a lelkemet, a testemet az utóbbi időben, szerintem még az sem számítana rossznak, ha csak ezt a három dolgot fogyasztanám éjjel-nappal: kávét, altatót és fejfájás-csillapítót. Ha a tavaly ilyenkori önmagam látna most, el lenne képedve.

Olyan durva belegondolni. Talán még reményt is adnék neki... pedig hol vagyok én még a jobbulástól?

Egyáltalán mit jelent az, hogy valaki jobb állapotba kerül? Mert igen, látszólag tényleg jobban vagyok. Jobban is érzem magam. De semmi nem garantálja, hogy nem történik velem megint valami olyan „esemény", mint az az irodalom óra, és biztos vagyok benne, ha bekövetkezne, megint fejest ugranék az öngyilkos gondolataim tengerébe, hezitálás nélkül.

Vagy igazából lehet, nem is vagyok jobban.

Hiszen még mindig beteg vagyok. A betegség egy jobb stádiumában nem érzékelem, mennyire rossz lehet még az egész. Ha pedig valóban hullámokról van szó, honnan tudhatom, mikor csillapodik majd le a tenger? Lesz egyáltalán ilyen? Vagy igazából nem is létezik olyan, hogy kigyógyulni egy ilyen problémából?

Kigyógyulni a depresszióból azt jelenti, hogy élvezni tudod a szebb napokat? Nincs olyan, hogy most már nincsenek pocsék és kevésbé pocsék napok, csak napok? Jobban vagyok már, ha tudom, mennyire instabil talajon állok? Egy pillanat alatt összeomolhat körülöttem minden. Összeomolhatok én is. Nem kell hozzá sok, elég néhány rossz szó. Néhány tökéletesen eltervezett, borotvaéles megjegyzés.

Százszor erősebben megsebeznek, mint én magamat valaha azzal a borotvával.

Azt hiszem, ezért félek annyira a koncerttől. Félek, hogy elrontom, és vissza fogok esni, és megint el kell majd viselnem a rosszabbik önmagamat, és ami még rosszabb, a többieknek is el kell viselniük őt.

Őt. Engem.

Hol is van a határ kettőnk között?

Annyira szar érzés. Nem szeretnék ilyen lenni. Nem akarom, hogy a boldogságom azt jelentse, hogy többet eszem és kevesebbet gondolok az öngyilkosságra. Élni szeretnék, úgy, mint a többiek, de egyszerűen képtelen vagyok rá. A múltam árnyékában és az eltörölhetetlen érzéseim szorongatásában ennél többre tőlem nem telik. Márpedig ezektől nem lehet megszabadulni.

Soha nem fogok élni.

Igazából teljesen felesleges ezen sopánkodnom. Most, hogy ennyire fontossá vált a koncert, és jobban szeretném kihagyni, mint ott lenni, egészen biztosan majd' kicsattanok majd az egészségtől azon a napon. Soha nem látott energiával vetem majd bele magam a dobolásba, és csak úgy ragyogni fogok. (Közben persze mélyen belül jobban kínlódva, mint valaha, hiszen nálam sosincs olyan, hogy csak és kizárólag jó nap.)