Repedések

Első rész - Beyond The Black - 8.

Prissy

Közeleg a végzetem.

Csodálatos napra virradunk. Az idő ködös, nedves és hideg, a Nap sem süt, két témazárót írunk, a hasam görcsöl, mint a fene, és még azt a nyamvadt papírt is kézhez kapjuk. Lassan itt az ideje, hogy eldöntsük, akarunk-e jövőre emelt óraszámban tanulni valamit, és ha igen, mi legyen az. Ezen a rohadt nyomtatványon kell megjelölni a választásunkat. Ha csak ránézek, még rosszabbul leszek. Én nem akarom ezt az egészet. Legszívesebben elmenekülnék a világ egy rejtett kis szigetére, ahol aztán új életet kezdhetnék, mint valami film főszereplője. Bár tuti kipurcannék már az első héten, még így is kecsegtetőbb ez az opció, mint a még több tanulás. Amennyire kedves mosollyal nyújtja át nekem a tanárunk osztályfőnöki órán a lapot, olyan savanyú képpel veszem azt át tőle. Hiába ez a kötelessége, utálom őt érte. Fintorogva Kira felé fordulok, aki szintén bosszús tekintettel szemlélgeti saját papírját. Nem tudom, rám haragszik-e vagy arra, hogy jövőre harmadikosok leszünk, mindenesetre annyira leköti a morgolódás, hogy rám sem pillant, mikor teszek egy csípős megjegyzést az oktatási rendszerre, csupán bólint egy nagyot. Megvonom a vállam. Ha nem, akkor nem. Majd beszélgetek Giliammel, vagy valaki mással.

A fiú után kezdek kutatni a tekintetemmel. Nem ott ül, ahol szokott, Connor jelenleg Riverrel cseverészik, míg Giliam David jobbján magyaráz valamit a fekete hajú srácnak. Kíváncsi vagyok, vajon miről társaloghatnak. Tudom, egyáltalán nem tartozik rám, de mégis nagyon érdekel.

Mivel elég erős beszélhetnékem van, ám sem a barátom, sem Kira nem túl elérhető, hátrafordulok Violethez, aki úgyis egyedül üldögél mögöttem; Denny is elszivárgott valahova. Talán megint Reddel vitázik. Nem lepne meg. Elképesztő, mennyire fel tudják bosszantani egymást néha. Egyszer még össze is verekedtek, pedig aztán, Red az utolsó fiú az osztályban, akiből az ember kinézi, hogy képes lenne bántani valakit. Hiába, mindenki megkergül a testvére közelében – avagy jól játssza meg magát a nyilvánosság előtt.

Violet nagyon csendes lány. Mindig nehezemre esik beszélgetni vele. Pedig igazán kedves és érdekes társaság, ha egyszer már megnyílt neked. Kira szerint egyáltalán nem is olyan, mint amilyennek mutatja magát. Elvileg az igazi barátai mellett egészen beszédes, energikus, és keményen kimondja a véleményét. Azért ezt elég nehéz elképzelni, de hinnem kell legjobb barátnőmnek, hiszen sokkal jobban ismeri Violetet nálam.

– Valami baj van, Prissy? – pillant fel a lány a kezében tartott kis noteszkéből. Megrázom a fejem. Szomorú ügy. Annyira keveset beszélgetek az osztálytársaimmal, hogy már gyanússá válik előttük, ha hozzájuk fordulok. Sajnos rossz tulajdonságom, hogy azon a pár emberen kívül, akikkel nagyon jóban vagyok, nem nagyon cseverészem másokkal.

– Nem, dehogy. Hogy vagy?

Violet halványan elmosolyodik. – Jól, köszi. És te?

– Szintén – felelem, miközben félszegen Kira felé pillantok. Vajon haragszik rám?

És itt el is hal a beszélgetésünk. Remek teljesítmény. Annyira jó csevegőpartner vagyok; mindenkinek olyannak kéne lennie, mint én! Mentségemre szóljon, Violet sem olyan nyitott, bőbeszédű alak. Valószínűleg ezért nem megy a Daviddel való ismerkedés sem. Ha nekem kell életben tartani, érdekessé tenni egy hosszabb szóváltást, az bizony nem végződik túl jól.

Némi belső önszidalmazást követően nekiállok összeszedni a cuccaimat. Az utolsó óránk végét jelző csengő zene füleimnek. Újabb rohadt unalmas nyolc óra ért véget. Mind a nyolcat sikeresen túléltem. Felnyalábolom a könyveim, füzeteim és tolltartóm, aztán, diadalittas mosollyal az arcomon, kimasírozok a teremből. Az iskola azon része, ahol az osztályunk található, rendkívül zsúfolt ilyenkor, így úgy döntök, kerülő úton közelítem meg a kollégiumot. Kicsit hosszabb, de sokkal csendesebb.