Repedések

Második rész - Fight The Fury - 1.

Prissy

A hosszabb szüneteket követően visszatérni a suliba mindig furcsa érzés. Ha az ember azalatt a bizonyos szünet alatt jócskán megváltozott, még inkább az.

Mondhatnám, hogy öröm viszontlátni az osztálytársaimat, de minek hazudnék, igaz? Persze, Giliamnek nagyon örülök, de így is vele töltöttem a fél szünetet, úgyhogy nincs semmiféle „hosszú idő után először látjuk egymást"-pillanat, vagy hasonló – ő sem ad okot arra, hogy jobban érezzem magam, amiért vissza kell térnem ebbe az őrültek házába a sok hülye közé, akikkel egyáltalán nem szeretnék találkozni.

Na, jó, rendben, Kira és Mim azért hiányoztak egy kicsit. Velük nem nagyon tartottam a kapcsolatot, habár karácsony körül kölcsönösen megajándékoztuk egymást, beszélgettünk, ittunk egy forró csokit valahol; szóval mindkettejükkel külön-külön eltöltöttem egy délutánt. Alapvetően jó élmény volt újra kicsit kettesben lenni Kirával, mégis úgy érzem, már soha nem leszünk olyan jóban, mint régen. Távolságtartó, már nem ragaszkodik hozzám annyira... Szerettem volna megkérdezni tőle, miért, de nem sikerült. Egyszerűen megakadtak a szavak a torkomban, amint megpróbáltam felhozni a témát.

Vajon én szúrtam el? Biztos én. Nem rémlik, hogy Kira bármi olyat tett volna, ami miatt tönkrement a barátságunk.

Borzasztóan gyötört a lelkiismeret egész szünetben. Főleg a találkozónk után. Változtatnom kellett, mert éreztem, ha ebben az állapotban maradok, abba bele fogok őrülni. Nem lehet, hogy minden éjjel a régi időket hiányolva, sírva aludjak el, hogy amint meglátok egy közös képet Kirával, legszívesebben behúznék magamnak egyet... És, ha ez nem lenne elég, állandóan lehangolom a környezetem a folyamatos kínlódással. Nekik is megvannak a maguk problémái, egész biztosan sokkal komolyabbak, mint az én barátság-ügyeim, nem tehetem ki őket ennek a nyomásnak. Véget kellett vetnem az őrületnek, és végre elengedni Kirát. Egy kedves osztálytársként gondolni rá, nem pedig az ex legjobb barátnőmként.

Talán kicsit túllőttem a célon, de nem csak a hozzáállásomon változtattam, hanem saját magamon is. Teljesen elegem volt már belőle, hogy elégedetlen vagyok a külsőmmel, és nem érzem jól magam a bőrömben. A nagyszüleimtől karácsonyra kapott pénzemből olyan ruhadarabokat vásároltam magamnak, amilyenekkel már régóta szemezettem, de soha nem mertem megvenni őket, mert „Oh, de hát ez nem az én stílusom...". Igaz, ez még nem vitt akkora változást az életembe, mégis azonnal jobb kedvem lett, és sikeremen felbátorodva úgy döntöttem, megvalósítom egy merészebb álmomat is.

Persze, mielőtt bármit is tettem volna, kikértem Giliam véleményét az ötlettel kapcsolatban. A fiú eleinte vonakodott bár, igyekezett lebeszélni róla, jobb belátásra téríteni, végül mégiscsak áldását adta a dologra. Azt mondta, nem fog visszatartani, ha ettől boldogabb leszek.

Azóta padlizsánszínű a hajam.

Rendben, ez sem akkora nagy dolog, számomra viszont mégis nagyon sokat jelent. Úgy érzem, kicsit megújultam, újult erővel vethetem bele magam az iskolai életbe, több kedvvel nézhetek a tükörbe, kicsit elengedhetem a szomorúbb énemet, és egy vidámabb, erősebb valakit alakíthatok magamból. Mélyen belül tudom, ez nem a külsőmön múlik, ám a folyamatok összefüggenek, és ezeknek az összességéből jön majd létre a nagy valószínűséggel pozitív végeredmény. Minél kevesebbet nyafogok magam miatt, annál több figyelmet szentelhetek másokra.

Giliammel kettesben sétálunk fel a kollégiumba. Szinte a saját gondolatainkat sem halljuk, akkora zaj van az épületben. Tipikus első nap a szünet után. Mindenkinek mindent ilyenkor kell megbeszélnie. Ez az élménybeszámolók ideje, mikor a diákok egymást túlharsogva osztják meg társaikkal, milyen íze volt a diós bejglinek, amit huszonhetedikén este tízkor ettek, hány gramm csomagolópapírt dobtak ki a konyhaszemetesbe – és még sok hasonló érdekfeszítő információt, amikkel természetesen egy pillanatig sem várhatnak. A világnak tudnia kell, ki milyen gyomorbajjal fertőződött meg a szünetben. Senki nem halhat meg anélkül, hogy tudná, xy pontosan mikor vitte ki a pelenka szagú szemetet. Ilyenkor azért örülök, hogy nincsenek olyan barátaim, akiknek állandóan ilyen érdekes szófosásaik vannak.