Repedések

Első rész - Beyond The Black - 5.

Prissy

Ahogy egyre közeledik a hónap vége, úgy közeledik az első brutális dolgozatszezon is. Tavaly is így volt. Szeptemberben még hagynak minket kicsit belerázódni az iskolába, megszokni újra a kollégista életet, októberben rendesen belehúznak a tanításba, nyolcvan tankönyvnyi anyagot zúdítanak a nyakunkba, aztán november végén az egészet egyszerre kérdezik ki.

Természetesen a tanárok nem tehetnek erről. Persze, hiszen a kémia tanár véletlenül sem kérdezheti meg a biológiás kollégájától, hogy nem tervez-e véletlenül ugyanazon a napon témazárót íratni, mint ő. Az irodalom szakos oktató sem járhat utána annak, hány másik dolgozatot írunk még azon a pénteken, amikor ő próbaérettségit akar tartani – gimi másodikban! És jaj, még egy világszintű rajzfelmérés is becsúszik az egyetemi művészettörténet anyagából, és, hoppá, még le is osztályozzák, hogy sikerül. Ilyenkor már csak arra vár az ember, mikor jelentik be a konyhások, hogy az étkezde bezár a dolgozatszezonra. Ugyan még nem fordult elő ilyesmi, én simán el tudok képzelni ilyesmit. Ami a gimnáziumban folyik, az a totális szívás, határok nélkül.

Még három hónapja sem vagyunk másodikosok, de már annyi mindent vettünk kémiából, amennyit csak úgy vagyok képes megtanulni, ha a témazáróig hátralévő minden estét magolással töltöm. Ez persze csak az alap anyag, az emelt szinten ezt úgy kell tudnod, mint ahogy az ábécét és a szorzótáblát. Igaz, az előbbit azóta sem mondtam fel, hogy elsőben anno benyaltam, a másodikhoz pedig már gimi kezdete óta számológépet használok. Jó esélyeim vannak...

A legbosszantóbb az egészben az, hogy úgy érzem, elvárják, hogy az életem csak és kizárólag a tanulásról szóljon. És közben mégsem teljesen. Legyél kitűnő tanuló. Legyél tisztességes fiatal. Legyél szép. Legyél sportos. Legyél ápolt. Legyél dolgos. Legyél boldog. Ezek közül természetesen az utolsó elhanyagolható. Nem az a dolgod, hogy boldog legyél. Legalábbis nem elsősorban. Csak akkor legyél boldog, ha már minden előrébb való kötelességed teljesítetted. Neked elsősorban nem boldognak kell lenned. Persze, legyél az, ha tudsz, de ez nem annyira fontos. Elhanyagolható.

Tulajdonképpen nem tudom, miért is agyalok ezen. Mikor túl nagy rajtam az iskolai nyomás, megtelik a fejem negatív gondolatokkal. Utálom, hogy annyi felesleges dolgot meg kell tanulnunk. Utálom, hogy a felét sem leszek képes megjegyezni.

– Kémia? – huppan le mellém hirtelen Kira. Kint ülök az iskolaudvaron egy kovácsoltvas keretű padon; kissé hűvös van, ám mégsem az az igazi fagyos őszi idő, így egész jól el lehet lenni a szabadban. Még kabátot sem kell hordanom, elég egy melegebb pulóver, egy puha sapka és a bőrbakancsom.

Felemelem a fejem.

– Nem, ez most biosz – bökök rá egy félig kibelezett állat képére a tankönyvemben.

Elhúzza a száját. – Minden elismerésem, Pris. Én még neki sem álltam.

Sóhajtok egyet, majd kicsit túlzottan is nyávogósra sikeredő hangon kifakadok: – Itt ülök fölötte órák óta, de rohadtul semmit nem tudok! Elpazaroltam az egész délutánomat!

A lány átveszi tőlem a könyvet, elolvas pár sort az aktuális leckéből, majd fintorogva visszanyomja a kezembe.

– Hát, kitartást. De ha esetleg úgy döntenél, hogy nem pazarolnád tovább a délutánod...

– Bocsi, de akkor sem érnék rá semmire. Még egy dalt is be kell fejeznem Giliamnek – dőlök hátra a padon szomorkásan. – Hetekkel ezelőtt megígértem neki, hogy megírom, és azóta is az ágyam alatt porosodik...