Repedések

Negyedik rész - Halestorm - 11.

David

Annak ellenére, hogy nem voltam annyira oda érte, egész hamar véget ért a szünetem és ezzel egyetemben a könyvtári kisegítő közmunkám is. Jó érzés volt vasárnapra ébredni. Bármennyire is hihetetlen, hiányoztak az osztálytársaim. Persze nem mindegyik, de legalább a felük igen, néhány azért, mert bírom őket, néhány pedig, mert megteremtik a komfortos alapzajt, amiben könnyebb elaludni, mint a néma csendben, amelyben szinte kézzel foghatóvá válnak a gondolatok.

Nagyon sokat doboltam az elmúlt egy hétben. Ebédszünet alatt. Vissza kellett kicsit rázódnom bele. Nem maradhatok a bandában úgy, hogy közben nem tudok zenélni. És a gondolataim elterelésére is tökéletesen megfelelt. Hiába, bármi történjék, előbb vagy utóbb mindig a dobfelszerelésemnél kötök ki. Azt hiszem, az az én otthonom. Egy darabka a múltamból, ami tovább kísér a bizonytalan jövőbe. Nem hagy magamra, és akkor bújhatok el mögé menedéket keresve, amikor csak szeretnék. Kapcsolatban tart a szüleimmel, de segít elfeledkezni is róluk. Olyan körülményeket teremt nekem, amilyeneket egy ember sem tudna.

Azért Red tényleg, őszintén hiányzott. Erre akkor jöttem rá igazán, mikor esténként senki nem nézett utánam gyanakvó tekintettel, miután belépdeltem a fürdőbe, azon agyalva, vajon mire lehetek képes odabent egymagamban, senki nem fordult oda hozzám délutánonként nagy lelkesen, arra kérve, hallgassuk meg az új CD-t, amit vásárolt, senki nem kísért biztonságot nyújtó csendben egyik teremtől a másikig, senki nem erőszakolta rám, hogy egyek, és senki nem próbált pozitívabb gondolkodásra motiválni, mikor valami kellemetlenség történt velem. Tök egyedül voltam, és nagyjából azt csinálhattam, amit akartam. Régen volt már ilyen. Annyira régen, hogy már csaknem félelmetesnek tűnt az egész.

Igaz, az eredeti terv szerint mellém szegődött volna egy szerencsétlen sorstárs, ebből végül nem lett semmi, amit egyáltalán nem bántam meg, a nagybátyámnak viszont nem számoltam be róla, mert akkor azonnal elkezdett volna aggódni értem. Egész héten abban a tudatban dédelgettem őt, miszerint van egy ideiglenes szobatársam, aki bizonyos időközönként csekkolja az életjeleimet, mialatt valójában csak a fikuszom volt itt nekem, akinek nagy szüksége a törődésre saját magamról való gondoskodásra motivált. Igazából rohadt sokat fejlődtem az utóbbi időben. Hihetetlenül sokat. A nagybátyám még telefonon keresztül is teljesen le volt nyűgözve. Olyan kedveseket mondott nekem, hogy komolyan rosszul éreztem magam a hazugságok miatt.

Kritikus tekintettel pillantok körbe a szobában. Azt hiszem, mindent sikerült elrendeznem. Elhordtam a hét folyamán felgyülemlett szennyesemet, kiszellőztettem, újratöltöttem a szappantartót a fürdőben... hasznosan töltöttem az első szabad délelőttömet az egyedüllétem óta. A gyógyszereimet is bevettem, és még az ivásra is odafigyeltem, mert Mrs. Evans azt mondta, szükségem van a sok folyadékra az alacsony vérnyomásom miatt. Mintha nem is én lennék!

Be sem kell lépniük az ajtón, már a kintről beszűrődő, elcsípett beszédfoszlányokból sikerül beazonosítanom Redet és Dennyt, akik meglepő módon épp veszekednek valamin.

Megcsóválom a fejem. Sebaj. Ezt is régen hallottam már.

– Szia, David – mosolyog rám Red szélesen, amint átlépi a helyiség küszöbét. Hanyag mozdulatokkal levágja a cipőit, majd az ágyához sétál, és ráfekteti a bőröndjét. Denny is üdvözöl, aztán tükörképszerűen megteszi ugyanazt, amit ikertestvére egy fél perccel ezelőtt. – Látom szereztél egy szobanövényt – biccent a fikuszom felé derűsen. Úgy látom, sikerült kipihennie magát a szünet alatt. Olyan kisimultnak tűnik.

Nem csodálom, nem kellett látnia.

– Igazából loptam, úgyhogy ne add tovább, jó? – húzom halvány mosolyra a szám.