Repedések

Negyedik rész - Halestorm - 5.

David

Mikor az érkezésem napján elzavartam Giliamet, sejtelmem sem volt róla, mennyire hosszan és mélyen szándékozott elbeszélgetni velem. Azt hittem, egyszerűen szemrehányást tesz majd a hallgatásom és egyértelműen leleplezettnek elkönyvelhető hazugságaim miatt, aztán megkérdezi, hogy vagyok, és kész. Ennek ellenére képtelen voltam rávenni magam a felkeresésére, ezért úgy döntöttem, csak sodródom az árral, hagyom, hogy ő találjon rám. Elmentem Reddel ebédelni, elfogyasztottam egy egész emberinek nevezhető mennyiségű zöldséglevest, (a porból készült krumplipürét már egészségesen sem tudtam megenni, így a második úgy, ahogy volt, maradt is a konyhapulton) aztán viszonylagos békességgel indultam vissza a kollégium felé. A tervem az volt, hogy a jóllakottság alibijén lustán elnyúlok majd ágyamon, közben remélve, hogy ezen kevés időre túlbuzgó szobatársam is megszűnik majd értem izgulni. Giliam azonban elég ügyesen keresztülhúzta a számításaimat akkor, mikor egyszer csak megjelent a folyosón, és rám emelte azt a szomorú kisfiú tekintetét, ami rögtön olyan erős bűntudatot kelt az emberben, amilyen mellett minden más érzése eltörpül. Nekem is sikerült még pocsékabb személynek érezni magam, mint alapból szoktam, ez pedig természetesen Red hátrahagyására kényszerített. Nem mintha különösebben ragaszkodott volna a maradáshoz; rögtön bejelentette távozási szándékát, amint összetalálkozott a tekintete a fiúéval. Legalább olyan kitartóan menekül az emberi kapcsolatok elől, mint én szoktam mostanság.

Még mindig nehezen fér a fejembe, miként jelenthetek ekkora kivételt a számára. A magyarázata logikus, de valahogy mégis felfoghatatlan.

– Hagylak titeket beszélgetni – húzza el a száját Red sokatmondóan. Nincs ínyére a szituáció, de hajlandó kettesben hagyni Giliammel, mert tudja, hogy fontos megtennie.

Hasonló kifejezést öltök az arcomra. Nem értem, miért utálják egymást ennyire. Akár még jóban is lehetnének a hasonló érdeklődési köreik alapján. Ráadásul mindketten békepárti emberek, türelmesek és figyelmesek is. Olyan jó barátok, amilyenekről az ember még álmodni is alig mer. Én meg természetesen semmire sem becsülöm őket, mert egy kupac szar vagyok, aki mindenben csak a rosszat látja.

– Köszi – mosolyodik el Giliam udvariasan. Többet nem is szól, míg Red egész alakja el nem tűnik a szobánk ajtaja mögött. Azt követően azonban rögtön rám emeli időközben igencsak megkomolyodott tekintetét, és belekezd mondanivalójába: – Figyelj, nem akarok órákon át papolni, de... nézd, engem nem zavar, ha már nem bízol bennem, de akkor légyszi mondd el Rednek, mi van veled, mert ez így nem jó.

A szokásos nemkívánt aggodalom csillog a szemeiben.

Fáradtan sóhajtok egyet. – Tudom...

Olyan rossz embernek érzem magam. Giliam szinte minden energiáját belém fektette az elmúlt évben, mindent megtett, amit csak tudott, hogy a segítségemre lehessen, én pedig még mindig olyan hálátlanul viselkedem vele, mint a megismerkedésünk idején. Hazudok neki, megpróbálom ellökni magamtól, úgy teszek, mintha nem látnám, mennyire fáj neki, ahogy vele bánok, pedig igenis látom, egyszerűen csak... nem szeretném, hogy érdekeljem őt. Nem szeretném, hogy törődjön velem. Csak sebeket kap tőlem, semmi mást. Mély, gennyes, undorító sebeket, amelyek elképesztő kínokat okoznak a viselőjüknek. Mintha egy szörnyű vírus lennék; mindenkit megfertőzök, aki a közelembe kerül.

Gyógyíthatatlan vagyok, és nagyon, nagyon rossz ember.

– De tényleg – igyekszik még jobban megerősíteni magát. Rettentő határozott, a tekintetében pedig erős elkötelezettséget vélek felfedezni. Hirtelen nagyon érdekessé válik a cipőfűzőm, úgyhogy nekiállok végigtanulmányozni minden apró kis részletét. Giliam eközben idegesen köröz a saját tengelye körül, a legbiztosabb kapaszkodó után kutatva kis univerzumában. – Már bocs, hogy ezt mondom, de nem értem, hogy lehettek ennyire jóban úgy, hogy közben nem tud semmit – tárja szét a karjait tanácstalanságában.